A múlt jelene – MAGYAR NÉPRAJZ I. 1.

A magyar tudományos élet egyik legnagyobb szabású összefoglaló vállalkozása érkezett befejezéséhez. Némileg meglepő, de alighanem szerencsés módon a nyolc vaskos kötet sorában utolsóként a legelsőnek az 1. része készült el, amely tehát a nyolcból a kilencedik.
A sorozat koncipiálásáról, a munka alakulásáról, a megjelenésekről – és mindháromnak a döccenőiről – 1988 (a sorozatindító V. kötet közzététele) óta több tomusz bevezetőjében is esett már szó, és most, a Táj, nép, történelem előszavában is ad rövid összefoglalást a szerkesztőbizottság vezetője, a főszerkesztő Paládi-Kovács Attila. (Az I. 2. ugyanezt a címet viselte, A magyar népi műveltség korszakai alcímmel kiegészítve. Az I. 1.-nek nincs alcíme.) Az itt rendelkezésre álló szűk terjedelemben sem ezekről az igen tanulságos szakmai, szervezeti, anyagi és egyéb kérdésekről, sem a könyv teljes spektrumáról nem adhatunk számot. Csupán jelezhetjük, hogy az Akadémiai Kiadó által gondozott Magyar néprajz – a Balassa Iván és Ortutay Gyula nevével fémjelzett egykötetes Magyar néprajztól megkülönböztető teljesebb címén: Magyar néprajz nyolc kötetben – nem annyira magával a tárggyal, mint inkább a tudományszak két nagy ágazatának, a folklorisztikának és az etnográfiának (tárgyi néprajznak) belső diszciplináris történetével, valamint a kereteivel, terepével, vizsgálódási felületeivel és problémáival foglalkozik. Ezen áttekintő jelleg miatt mondható szerencsésnek, hogy az eredetileg ilyen formában nem is tervezett (nem ilyen formában tervezett) nyolcadik (azaz kilencedik, számozásában „egy per egy”) kötet látott napvilágot legutoljára.
A vállalkozást nagyjából fél évszázaddal ezelőtt néhány társukkal és felettesükkel körvonalazó tudósokra – mindenekelőtt Ortutayra, továbbá Tálasi Istvánra – a magyar néprajztudomány nagyjainak arcképcsarnokában fényképpel emlékeztet a kötet. E két professzorunk, s harmadikként a szintén jelentős szerepet játszó Dömötör Tekla professzorasszony néprajzos diákéveink alatt sokszor beszélt nagy (részben mégis szkeptikus) várakozással egyetemi óráin az Új magyarság néprajza munkacímen emlegetett összegzésről. Ennek megfelelően az I. 1.-ben maga A magyarság néprajza (1933–1937), a ma is forgatott négy kötet fontos, noha szükségképp kritikával is illetett viszonyítási pont.
Akik nem a tudományszak iránti szorosabb kapcsolat okán veszik kézbe a Táj, nép, történelem gazdag „atlaszát”, ne az első háromszáz oldallal, s persze ne a jól szolgáló bibliográfiai és függeléki részek száz oldalával kezdjék az olvasást. A nem szakember számára is sokat mondó nagy fejezetek a következők: A magyar nép természeti környezete (Paládi-Kovács Attila tollából), A magyar népesség története. A Kárpát-medencei etnikai térszerkezet történeti alakulása (Kocsis Károly), a Kulturális régiók és etnikai, néprajzi csoportok (Paládi-Kovács, Mohay Tamás). Ezek a tömbök példás tömörséggel írják le anyagukat (nyilván a terjedelmi szorítás miatt olykor esetleg túl kurtán, mint a Tiszazug kevéske bekezdése példázza). Aki Magyarország, Szlovákia, Kárpátalja, Erdély, a Vajdaság, a mai Horvátország pannon területe, a Muravidék és az Őrvidék iránt érdeklődik (a mai területet véve figyelembe minden térszerkezeti alakulat esetében), nem néprajzi aspektusból is szakszerűen, tárgyilagosan tájékozódhat.
Viszonylag kevésnek mondható a nyelvészeti kötődésű magyarázat, a szóhasználati érvelés, holott a néprajztudomány még önnön elnevezését illetően is hosszú ideje terminológiai viták közepette létezik. Munkafeltevésként ugyan hasznos, de nem magától értetődő, hogy az (idézőjelbe írt) „Erdély” „az 1920-ban Romániához csatolt korábbi magyar területek egészét” jelentse. Az idézőjelezés többek közt a vitaszituáció jele általában (nota bene: a „tárgyi néprajz” szószerkezet is macskakörmök közül ötlik szemünkbe a tartalomjegyzéket átpillantva).
Az etnikai térszerkezetre, a történeti alakulás-folyamatokra, a régiókra és néprajzi csoportokra vonatkozó precíz okfejtéseket a kép- és illusztrációs anyag ágyazza „klasszikusabb” néprajzi közegbe. A rajzok, fényképek főleg az egyébként a néprajzi tudományosságban sokszor a folklorisztika mögé szoruló etnográfia kutatott, múlttanúsító emlékeinek bemutatásához kedveznek. A más forrásokból átvett, ismertebb fényképek és rajzok „megépítik” a régi (paraszti, népi) világot. Szinte véletlenszerűen lapozva épp a 648. és 662. oldal közötti ábrákra és a közibük fűzött képtáblákra, a cserény, rajthúzli, delleng, csetreng, labahaj, dögtalyiga, bilyogozás, kofahajó, zobony, abronica szavak és az általuk jelöltek leképezése informatíve kielégíti a zártabb, hagyományosabb várakozást is (immár az irodalmi, stilisztikai reminiszcenciákból táplálkozó, archaikus, [táj]nyelvi, szociolektikus igények együttesét – és az olykor romantizált hagyományfelfogást – ugyancsak ide értve), amely a néprajzhoz közelítő intelligens kívülállót gyakorta karakterizálja.
A könyv anyagára való elfogulatlan és korszerű rálátást legfőképp a tudománytörténeti fejezetek, a tegnap és a jelen bemutatása segíti. Az anyagi kultúra kutatása (1949–1990) és A magyar néprajzi kutatás az ezredfordulón (1990– ) című részeket Paládi-Kovács Attila, a Magyar folklorisztikai kutatások az ezredfordulón (1990– ) című részt Magyar Zoltán jegyzi. Előbbi a maga felvette történeti szálat gombolyítja tovább, utóbbi eszmefuttatása becses előzményének tudhatja Gulyás Judit, Szemerkényi Ágnes, Landgraf Ildikó és Benedek Katalin a 18. század végétől kezdve vizsgálódó tudománytörténeti áttekintését, s különösen a Tátrai Zsuzsanna által írt A magyar folklorisztika a 20. század második felében (1949–1990) című egységet. Az 1989–1990-es politikai fordulat nagyjából egybeesett a néprajztudomány bizonyos megújulási szándékaival és kötelezettségeivel. A fordulatok, módosulások kissé viharosabban mentek végbe (s a múltból is részint ellentmondásosabban öröklődtek), mint ahogy itt olvassuk. Összességében azonban nemzetközi kontrolálású és termékenyen problémacentrikus a paradigma- és szemléletváltások sorjáztatása. Itt ismét jó tükör az elnevezések sokasága, a nyelvtől támogatást kérő (op)pozicionálás. Az „európai etnológia” és a „szociálantropológia” „szabad intézete”, a lesajnált „Volkskunde” ellen szegezett „kulturális antropológia”, a „paraszti” és a „népi” helyett eredménytelenül ajánlott „rurális”, „rusztikus” nyelvi elemelés, a „társadalmi antropológia”, a látszólag mindent bekebelezni képes szociológia és a „néprajzi jelenkutatás” viták, diskurzusok közepette a diszciplína részleges újragondolásához és a szakterületek, tennivalók újrafelosztásához vezetett.
A folklorisztika talán kevesebb megrázkódtatással élte át mindezt, mint az etnográfia, s kijelölt magának olyan köröket (köztük a koncentráltabb vallásnéprajzi kutatást), amelyek a nagyobb nyilvánosság érdeklődésére is számot tarthattak az irodalommal, a vallással, más esetekben a kommunikációval, a mindennapi interperszonális beszédformákkal való érintkezés csatornáin át. Mindkét néprajzi terület bevégzett nagy sorozat-vállalkozásokat, megkísérelt új fórumokat és szakmai nyilvánosságformákat teremteni, kereste és keresi helyét a tudományok modern, interdiszciplináris összhangzatában.
A könyv szerzői a tudományos megítélés, a szemlélet változásai okán a múltat sem ábrázolják lezárt korszakok egymásutánjaként. Jövőbe nem láthattak… – így arról sem lehetett tudomásuk, hogy mire az I. 1. elhagyja a nyomdát, a hazai múzeumi hálózat tulajdonosi, finanszírozási szerkezetében, társadalmi-ideológiai megítélésében nagy horderejű változásokon megy keresztül, egyes esetekben a gazdátlanság rémképét, a beduguló kutatások és publikálások veszélyét, a szakma hanyatlását is feltételezve.
A Magyar néprajz sorozat munkatársi gárdája és az Akadémiai Kiadó ezt a kötetet (szerkesztője, Paládi-Kovács főszerkesztői irányítása mellett, Flórián Mária) igyekezett legközelebb vinni az olvasókhoz. A szándékot az is alátámasztja, hogy a sorozaton belül először került friss fénykép a borítóra. Amikor munkahelyemen a kedves portás hölgy átvette a címemre érkezett recenziós példányt, nagy örömmel ismerte fel a 2006-os konfirmálási felvételen otthoni, bánffyhunyadi lelkipásztorukat és a „szomszédok” gyermekeit. „Ez biztosan a nép könyve!” – örvendezett, amikor aztán átadta nekem az I. 1.-et. Apró tény ez, de fontos. A fényképen nem jelmezként, hanem megbecsülten továbbélő múltként jeleníti meg magát a lányok, fiúk szépséges népviselete.
Elszánt böngészők és koncepció-vitatók lelhetnek kisebb hibákat, következetlenségeket az ezernél több oldalon. E sorok írója inkább a fő vonalak és az értékek hírül adására vállalkozott, és csak a nyomda sokat emlegetett és néprajzilag is becserkészhető ördögének azt a tréfás kis húzását teszi szóvá, hogy a tartalomjegyzék tizenegyedik sorában a néprajz szó „nem maradt egyben”. Egy megismételt, átkeveredett, beékelődő oldalszám mintha az íráskép által a tárgyat is dinamizálná – ebben a formában: nép23rajz.

Forrás: Kultúra.hu