A halál némasága

Mivel több mint hárommillió ember otthona épült köré, a Vezúvot napjaink egyik legveszélyesebb vulkánjaként tartják számon.

A modern ember utoljára a második világháborúban tapasztalhatta meg, mi rejlik benne. És azt is, hogy ennek a hegynek mintha lelke lenne – a világégésben ő is felégetett maga körül mindent; nem először és valószínűleg nem is utoljára.

Mialatt Európa lángokban állt, az évszázadokon át füstölgő hegy abbahagyta a pöfékelést és elhallgatott. 1944-et írtak ekkor. Egy emberéletnyi idővel később, néhány hete zarándoktársaimmal ott jártunk a hallgatag hegy lábainál.

A Vezúv okozta legnagyobb katasztrófa előtt tizenhét éven át kisebb-nagyobb földrengések rázták meg a közelében fekvő, legszerencsétlenebbül járt várost. Egyik alkalommal szinte minden épület megrongálódott, kitört a pánik, az emberek fosztogatni kezdtek. Pompeji talán újjá sem épült még teljesen, amikor a Róma ellen lázadó település Krisztus előtt 80-ban behódolt a rettegett hadvezér, Sulla csapatainak. A városlakók ekkor még nem gondolták: történhet rosszabb is velük. Egy évvel később szinte mindannyian elpusztultak, és hamarosan évszázadokra a feledés homályába veszett a létezésük is. Csak a 16. század végén kezdődtek meg a feltárások, miután egy folyószabályozás közben falmaradványokat fedeztek fel a gyéren lakott területen. Hét-nyolc méteres hamuréteg alól bányászták ki a települést, amelynek ma már több mint kétharmada látható, így Pompeji a legnagyobb ismert romváros a világon.

Különös, édeskés illat lepi meg türelmes orrunkat a település legkülönfélébb, egymástól távol eső házaiban is. Az átriumba, ahol a leghosszabban elidőzünk, még a nyolcvanas évek végén telepítették a gyümölcseit idén már régen megérlelt szilvafát, ahogy más udvarokba a leandereket, a szőlőt vagy az örökzöldeket.

Mégsem a növények illatát érezzük, de akkor mit? Talán a falakon épen maradt vakolat, a tűzhely vagy a konzerválószerek szagát? Vagy a tragédia idején a hamu az emberillatot is megőrizte?

A vulkán kitörésekor húszezer ember pusztult el, férfiak és nők, rabszolgák és szabadok, idősek és fiatalok, gladiátorok és prostituáltak. A vulkánkitörés után hamu hullott és kövek záporoztak az épületekre, amelyeknek beroskadt a teteje, így sokan már ekkor életüket vesztették. A földrengések közepette sokan menekülni kezdtek a rájuk telepedő sötétben. Egy nappal később, augusztus 25-én izzófelhő indult meg a Vezúv lejtőin, amely a tőle tíz kilométerre fekvő városban még ezreket megfojtott vagy halálra égetett. Betakarta áldozatait és az egész várost: a villákat, a templomokat, a fórumot, az amfiteátrumot, a fürdőket, a bordélyházat és az üzleteket.

Ahogy beléptünk ezekbe az épületekbe, megrendítő felfedezéseket tettünk. Gipszszobrokat találtunk, amelyek valójában nem is szobrok, hanem lenyomatok – valóságos emberekről, jó kétezer éve élt pompejiekről. Volt, akit menekülés közben ért utol a halál, más fuldokolva zuhant a földre, és olyan is, aki egy helyiségben, zárt ajtó mögött várta sorsa beteljesedését.

A 19. században, a korabeli ásatások vezetője, Giuseppe Fiorelli az élőlények alakját megőrző üregekbe gipszet fecskendezett, majd miután az anyag megkötött, lefejtette róla a hamuréteget, így élethű mását kapta meg a betemetett embereknek és állatoknak.

Szenvedésük utolsó pillanatait megörökítő, életnagyságú szobraikat évente több mint kétmillióan látják saját, egykori lakóhelyükön. A statisztikát mi is segítettünk fenntartani, noha bizonyára nincs két egyforma látogató, már ami azt illeti, ki milyen érzésekkel érkezik Pompejibe, és hogyan távozik onnan.

Talán nem voltam eléggé felkészülve, talán a Vezúv első megpillantása óta túl rövid idő telt el ahhoz, hogy felfogjam, nem néhány ókori romot, hanem egy meghökkentően épen megmaradt várost fogok látni.

Egy várost utcákkal, falakkal, vakolt szobákkal, falfestményekkel, cserépedényekkel és még azokkal az emberekkel is, akik itt éltek – ezúttal nem viaszból megmintázva, mosolygósan ábrázolva, selyemruhába bújtatva, hanem haldoklásuk utolsó pillanatinak hiteles lenyomatában.

Az emberiség történetének nagy katasztrófái – azok, amelyek újra és újra felborzolják kedélyeinket, amelyekről könyvek íródnak és filmek készülnek, borzongatva és könnyeket csalva a szemünkbe – valamit üzennek. Talán azt, hogy amíg még sikerül magunk elé meredni vagy sírni e tragédiák fölött, embernek érezhetjük magunkat. Akkor még nincs baj, hiszen legalább néha rádöbbenünk az élet értékességére a zsongító mókuskerékben. Ez az üzenet súlyos, mert arról is beszél: észrevétlenül megtéveszthetjük saját magunkat is, amikor azt hisszük, az alkalmi megrendülés elég mentség embertelenségünkre.

Megkönnyíti ebben az öncsalásban a dolgunkat, ha valamifajta homályba vész a katasztrófa – ha például megfoghatatlanná válik, mint az elsüllyedt Titanic, vagy a Bermuda-háromszögben köddé vált repülőgépek. A hitünket valójában a nem látható mozgósítja, a látható viszont csak szenzációéhségünket növeli. Ma már képekre vágyunk, jobban, mint a szövegre vagy a hangokra, amelyek értelmezése igénybe veszi a képzeletünket. Az egyre profibban szerkesztett képek szerelmesei vagyunk. A látható az is, ami a legjobban sokkol minket, és amihez a legkönnyebben hozzászokunk.

A Titanic elsüllyedt, Pompeji áll, és akármilyen hihetetlen, vannak turisták, nem is kevesen, akik nevetgélve lökdösődnek és pózolnak a falai előtt, hiszen egy kép Pompejiből mindent megér…

Mi lehet ennek a városnak az igazi üzenete? – teszem fel sokadszor a kérdést magamnak. A pompejiek és mi sokban hasonlítunk és sokban különbözünk. Az ókori emberek a Vezúv lábánál sokkal kisebb termetűek voltak a mai európai átlagnál. A gipszöntvényekből kivehető keskeny válluk és arcuk, vékony lábuk és még vékonyabb karjuk, amely ma már gyerekméretűnek tűnik. Örömeik, szenvedélyeik, vágyaik és bűneik viszont nem sokban különbözhettek a mieinktől.

Ahogy megsejtjük, mennyire más világ rejlik egy másik kultúra szülöttében egy holland, amerikai vagy japán turistával találkozva, úgy a pompejieknek is meglehetett a maga sajátos habitusa. Annyi bizonyos, hogy igényes, jómódú emberek voltak, akik kedvelték az élvezeteket. Kissé szkeptikusan írom le, mert annyira adja magát a feltételezés: meglehet, hogy ez a város hasonló okból pusztult el, mint Sodoma és Gomora. A falakon talált ábrázolások és graffitik világossá teszik, hogy virágzott a prostitúció a városban. Ez persze több más ókori településre is igaz, ahogy az többek között Pál apostol leveleiből kiderül.

Hogy ítélet volt-e a város pusztulása, vagy sem, nem lehet minden kétséget kizáróan megállapítani. A pompejiek csontjai elporladtak, de egyvalami megőrződött belőlük évezredeken át: a haláluk eljövetelének pillanata. És ebben a pillanatban ott van az egyes ember lenyomata, kicsiké és nagyoké, riadtaké és sorsukba beletörődőké. Ott van a mi lenyomatunk is.

A saját magunk iránt érzett gyászban a vigasztaló hang egy figyelemreméltó kijelentés lehet, az, amit Isten mondott az övéinek: „Tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ézsaiás könyve 49. rész, 16. vers).

Ha tetszik, Istennek is van egy fényképe rólunk, amit a markában őriz. Ez a kép azonban nem kopik el, és nem a mindenkori maximumra törekszik, hiszen nem az ingerküszöb feltornászása hívta életre. A mindenkori minimumról beszél, korszakról korszakra, leheletnyi emberéletről az örökkévalóságban.

A halál némán leselkedik az emberre ma is. Dél-Olaszországban talán éppen a Vezúv tetejéről kémleli a vidéket. A szakemberek szerint 2100-ig újra ki fog törni a vulkán.

Hozzánk is épp olyan közel van a vég, mint egykor a pompejiekhez. Vajon mi észrevesszük, ha meginog a talaj a lábunk alatt? Hajlandók lennénk időben elhagyni a házainkat, hogy mentsük az életünket? Hová futnánk?

Jakus Ágnes