Cserkészek a Fehér-Tisza forrásánál

A Beregszászi 4. Számú Bendász István Cserkészcsapat idén tervezte a legtávolabbi pontra otthonától a nyári csapattábor helyszínét: a csornohorai Pop Ivan és a Fehér Tisza forrás közelébe a Rahói járásban. A tábor több mint 200 km-re otthonunktól a luhi (láposmezei) erdészet területén, 840 m-rel a tengerszint fölött, a Vereckei-hágóval egy magasságban valósult meg. A program fővédnöke Darabán János, rahói festőművész volt, aki szülővárosának díszpolgára, Ukrajna síválogatottjának egykori edzője, a Kárpátok Medvéje cím birtokosa, s egyben a Magyar Kultúra Lovagja. Az ő és Osztas Vaszil Ivanovics főerdész tekintélye volt a biztosíték, hogy az idei csapattábort alkalmas helyszínen és megfelelő feltételek között rendezhettük.

Lévén, hogy a tábor határzónában helyezkedett el, a szervezés az engedélyek megszerzésével indult. Számos nekünk szegezett kérdésre személyesen kellett válaszolnunk. Különösen az volt szokatlan a hivatalnokoknak, hogy hogy merünk belevágni egy 8 napos, közel 100 fős gyerektábor szervezésébe teljesen nomád körülmények között, s hogy hogy vállalhatjuk mindezért a felelősséget. A válasz ez: 20 év táborozási gyakorlatával, a cserkészek fegyelmezett magatartásával, tudásával s a természethez való viszonyulásával minden feltétel adott ahhoz, hogy egy tábor jól sikerüljön, és elkerüljük a baleseteket. A táborozók egészségét emellett Scsurenko Magdolna doktornő felügyelte, aki ráadásul maga is tapasztalt hegymászó.

A nagy létszámra való tekintettel idén három altáborba szerveződtek a résztvevők: cserkész (altáborparancsnok: Tanczár Gergely), kiscserkész, azaz újonc (altáborparancsnok: Bárdos Orsolya) és családos altáborba (altáborparancsnok: Szilágyiné Tóth Gabriella). A cserkészek, újoncok, családosok elnevezésből alakult ki a CSÚCS mozaikszó, amelyet így, röviden több szempontból is alkalmazhatunk az idei táborra.

A programot gondos tervezés előzte meg, amelybe a cserkészek széles körét vontuk be. Az indulás napján jó időjárásra ébredtünk. A felszerelést két buszba pakoltuk. A tábori konyha (vezetője Reiter Krisztián segédtiszt) a közös felszereléssel együtt korábban indult a helyszínre. Mire megérkeztünk, meleg vacsora várt bennünket. A sátrak felállítása után meggyűlt a bajunk a feltámadt széllel, amely a további napokban olyan erősségűre fokozódott, hogy törtek a farudak, a cövekek nem bírták a feszítést, repültek a ponyvák, hajlottak a fémmerevítők. Mint később megtudtuk, itthon aznap épületekben is kárt tett a vihar. Személyesen tapasztaltuk meg az ember gyengeségét az elemek erejével szemben. Másnap jobbnak láttuk új, szélvédettebb helyszínre telepíteni néhány őrsünket. Már ez a momentum is elegendő lett volna ahhoz, hogy eseménydús és élményekben gazdag táborban legyen részünk.
A családos altábor szervezésekor azok jelentkezését vártuk, akiknél a házaspár legalább egyik tagja cserkész. A családosok hozhatták gyermekeiket is korhatárra való tekintet nélkül. Így a tábor legfiatalabb résztvevője még nem érte el a második életévét. A cserkészek és a családos altábor viszonylag nagyobb távolságra telepedtek le egymástól. Az utóbbiban többször verte fel gyereksírás az éjszaka csendjét, mint az várható is volt, ezért ők külön életet éltek, külön konyhával rendelkeztek, kisebb fizikai teljesítőképességet igénylő túra és sajátos feladatok vártak rájuk, mégis a tábor szerves részét képezték.
A családos altábor életrehívása az utóbbi idők egyik legfontosabb döntése volt, bátran ajánlhatjuk minden cserkészcsapat figyelmébe. A családok összefogása ugyanis a kárpátaljai magyarság megtartásának is egyik legjobb módszere. Jövőre a kört a cserkészszülők bevonásával szeretnénk bővíteni: azok a házaspárok is jelentkezhetnek a családos altáborba, akiknek legalább egy gyermeke cserkészkedik, és persze akik vállalják a cserkésztörvények betartását.
A tábor völgye fölött minden reggel a Brebeneszkul hegycsúcs látványa fogadott bennünket. Napi programunkat reggeli tornával kezdtük, majd zászlófelvonás, ima, a napiparancs kihirdetése és szolgálatátadás következett. A reggeli után kezdődött a munkanap érdemi része. Feladatként minden nap valamilyen tábori építményt kellett létrehozni kötözéssel. A cserkészek számára a tábor egyik legnagyobb élményét a közös főzés jelentette az őrsi körletekben. A 12 őrs közötti paprikáskrumpli-főző versenyt a GH kuktái (Biró István, Olasz Gábor és Ferku Sándor) értékelték.
Az evőeszközöknek, fakanalaknak, konyhai felszereléseknek, csajkáknak, fűrészeknek, baltáknak a fegyelmezésben is szerepük jutott: a későknek az említett eszközök segítségével estére bábelőadást kellett bemutatniuk.
A kiscserkészek tábora rövidebb ideig tartott. Ebbe egy egynapos túra a Fehér Tisza mentén – ide a családok és a legkisebb gyerekek is eljöttek – és egy forgószínpados nap fért bele. A forgószínpados állomások egyikén jelnyelvet tanulhattak a cserkészek. Mindeközben a kiscserkészek Petőfi Sándor János vitéz keretmesés művével is jobban megismerkedtek, s eljátszották egy-egy jelenetét. A csapattábor első felének végén, az újoncok utolsó tábortüze után 28 fő lépett egyet feljebb a cserkészranglétrán: kiscserkész ígéretre és cserkészfogadalom-tételre került sor.
Az idősebb cserkészkorosztályt komoly fizikai próbatétel elé állítottuk: a csornohorai Pop Ivan hegycsúcs (2026 m) megmászását tűztük ki magunk elé célul. A túra legnehezebb részét sikerült teljesítenünk: legyőzve a mintegy 1100 m-es szintkülönbséget kijutottunk a gerincre. Közben egész délelőtt tornyosultak a felhők a fejünk fölött, már csak pár száz méter maradt a célig, amikor a csúcsra épített csillagvizsgáló épületébe villám csapott, majd felénk közeledve a földbe is, így jobbnak láttuk visszafordulni. A próbatételt mindenki kiállta. Magáért beszél a tény, hogy a túra után pillanatok alatt 60 liter leves és 40 liter második fogás fogyott el…
A tábor alatt sokat segítettek a helyiek. Volt, aki mindennap meglátogatott bennünket. Egy alkalommal egyikük, látva, hogy a családos altábor nem boldogul egy tuskóval, egy arra járó ismerősétől azt kérdezte, nincs-e nála láncfűrész. – De, van – hangzott a meglepő felelt. Ezután kibontotta a hátizsákját, és felfűrészelt néhány rönköt. Így született az adoma, hogy itt a helyi vagányok nem bicskával, hanem láncfűrésszel járnak.
Vasárnap felkutattuk a Fehér-Tisza forrását. Ehhez először teherautóval tettünk meg úttalan utakon 15-20 km-nyi távolságot. A parkolónk keresztelt helytől mintegy 200 m-es meredek szintkülönbséget leküzdve találtunk rá a forrásra. Kis barlangból indulva, páfrányok takarásában, bővizű hideg forrásként indul útjára a Fehér-Tisza, hogy egyre több patakot magába fogadva Rahónál egyesüljön a Fekete-Tiszával, és váljon a magyarok legendás, megírt-megénekelt nemzeti folyójává.
Útközben áfonyáztunk, fényképezkedtünk az ukrán és a román zöldhatáron a határoszlop közelében, majd megálltunk egy esztena mellett. A hegyi pásztorok friss, füstölt juhsajttal és juhtúróval, ordával kínáltak bennünket.
Visszatérve a táborunkba külön fiúknak (pl. íjászkodás, kötélmászás folyó fölött, erőpróba Toldi Miklós szellemében) és lányoknak szóló programokra (játékok, beszélgetések, higiéniai alapismeretek) került sor egészen az áhítatig. Ezen a vasárnapon jobban odafigyeltünk Isten igéjére és Cserniga Gyula igehirdetésére. A kötetlenül elmondott imák tanúskodtak a nap mély lelki élményeiről.
Az utolsó tábortűz után a nagyobbak fogadalomtételére és meseerdőre került sor. Kiosztottuk a tábori pólókat, amelyek emblémáját Imre Ádám segédtisztjelölt, ifjú képzőművész tervezte.
A zárónapon néhány óránk maradt a táborbontásra. Ez elég volt ahhoz, hogy a területet úgy hagyjuk magunk után, ahogy kaptuk. Sőt, összeszedtük a mások által otthagyott szemetet, palackokat, üvegdarabokat is. Újabb tűzhelyeket alakítottunk ki, és felaprított fát hagytunk mellette, hogy a hegymászók alkalmas pihenőhelyet találjanak fárasztó túrájuk után. A természethez és embertársainkhoz való viszonyulásunk az erdészek elismerését vonta maga után.
Ugyanazt az élményt, esetünkben a táborozást mindenki másképp éli meg. Én a családok összekovácsolódásának érzését, a fiatal vezetők öntudatra, felelősségre ébredését, a fizikai teljesítménnyel elért célok örömét, a Kárpátok érintetlen, vadregényes tájának emlékét, a népi játékok, a közös éneklés, egy-egy keretmesés jelenet, a tábortüzek és az esti megbeszélések jó hangulatát hoztam haza magammal.
A jubileumi tábor során olyan távoli helyekre jutottunk el, ahová egyhamar nem fogunk visszatérni. Összességében megállapítható, hogy 2012-ben az eddigi egyik legtartalmasabb nyári cserkésztáborra kerülhetett sor, amely nem jöhetett volna létre a Bethlen Gábor Alap támogatása és önzetlen segítők nélkül.