Vasárnapi üzenet: Pünkösd után 17. Vasárnap, 2Kor6,16-7,1

A Szentírás többféle képet használ az emberről, de talán a legközkedveltebb, amikor az embert egy építményhez, épülethez hasonlítja, melyben az Isten lakik.
A Szent Pál-korabeli világban az ember test–lélek–szellem egysége, melyből a szellem az Isten Szentlelkére vonatkozik. Az apostol idejében még nem voltak templomok, csak a jeruzsálemi zsidó templom, amely kiemelt helye volt az Isten jelenlétének. Mivel abból csak egy volt, ezért különösen fontosnak tartotta tudatosítania a keresztény emberekben Isten jelenlétét az emberi világban. Maga az ember az Isten jelenlétének biztosítéka a világban. S amennyiben a templom szent hely, ahol Isten megjelenhet, így az ember is Isten megjelenésének lehetősége.

A templomnak azonban közösségi vonatkozása is van. Az ókeresztény író, Hermász, A pásztor című művében azt írja, hogy az építő a tengerből hozza fel a köveket és illeszti be a templom szerkezetébe. Amelyik nem illik oda, azt visszadobja és hosszú időn keresztül a víz újra és újra átmossa, formálja, tisztítja. Ha kell, többször is visszadobja, amíg megfelelő nem lesz az épület számára. A keresztény ember, s egy nép is, lelkileg számos átalakuláson megy keresztül, amíg megfelelő nem lesz.

Az épület, az egyház, a templom akár egyénileg, akár közösségileg is, Isten megjelenítésének helye. Egy nép életében pedig ezenkívül a fennmaradás és a szellemiség záloga. Nagy feladat tehát, hogy milyen módon épülnek be a kövek (az egyes emberek), hogyan alakulnak, csiszolódnak a sorsfordító időszakok alkalmával. Az isteni építőmester egyetlen követ sem dob el, hanem időről időre keresi a felhasználhatóságát, alkalmasságát. Nagy feladat tehát, hogy készek legyünk Isten templomának alkotóelemeivé válni.

A választott nép „Babilon folyóvizei mellett”, a lerombolt templomra emlékezve döbbent rá, hogy elhagyta az Istent és nem követte az Isten tervét. Többször voltunk már babiloni fogságban és számtalanszor tapasztaltuk, hogyan rombolják le emberi, keresztényi és nemzeti érzéseinket/értékeinket. Szinte sorsunkká váltak a „muhi csaták”, a „mohácsi vészek”, a „világosi fegyverletételek” és a „trianoni szégyenek”. Ady egyenesen versének címévé teszi, és felkiált, hogy „Nekünk Mohács kell”.

Jó lenne ismét építeni lelkünk és nemzetünk templomát!

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: / Veréshez szokott fajta, / Cigány-népek langy szivű sihederje, / Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: / Én magyarnak születtem. / Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, / Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.