Közeledik az Élelmezési Világnap II.

1979-ben – Romány Pál magyar mezőgazdasági miniszter javaslatára – az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) határozatot hozott az Élelmezési Világnap évenkénti megtartásáról, melynek dátumául október 16-át, a FAO létrehozásának napját jelölték ki.

Ha pusztán a számokra koncentrálunk, az 1979-es 853 millióhoz képest jelenleg közel egymilliárd ember éhezik, így a kérdés napjainkban aktuálisabb, mint valaha, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az eltelt 33 év alatt közel 3 milliárd fővel nőtt Földünk lakossága. Cikkünk kísérletet tesz a rendkívül összetett kérdéskör körüljárására. A második rész a jelenség várható alakulását, valamint a megoldási lehehetőségeket tekinti át.

A legkézenfekvőbb megoldásnak a termelés további növelése tűnhet, erre azonban több szempontból sem lehet számítani.

1. A termelési technológiák és a hozam oldaláról: ahogy a világhírű Lester R. Brown fogalmaz B-terv című könyvében: „Noha a termelés növelése érdekében egyre újabb technikákra van szükség, a még nem hasznosított mezőgazdasági technológiák száma csökken. A fejlettebb mezőgazdasággal rendelkező országokban a gazdák minden rendelkezésre álló technikát bevetnek, hogy növeljék a hozamokat, de a mezőgazdasági szakértők már nem találnak sok új lehetőséget a hozamok növelésére.”1 E tekintetben az egyetlen járható út az lenne, ha a legmodernebb technológiákat sikerülne az elmaradott térségekben is elterjeszteni, ennek azonban komoly gátat szab az a tény, hogy a modern termelés egy kimerülő félben lévő nyersanyagra, a kőolajra épül.

2. A termőterület oldaláról nézve talán még aggasztóbb a helyzet. A művelhető területek szinte kivétel nélkül művelés alatt állnak. Kivételt képeznek ez alól az esőerdők irtásával felszabaduló, gyenge termőképességű földek, az esőerdők megmaradása azonban a földi klíma szempontjából létkérdés. A termőterület növelésére tehát nem lehet számítani, sőt: A termőtalaj és a legelők túlhasználásából fakadó talajerózió és elsivatagosodás, amelyre a globális klímaváltozás is ráerősít, az előrejelzések szerint drasztikus termőterület-csökkenéssel jár majd a következő évtizedekben.

Ha a termelést nem sikerül növelni, feltétlenül csökkenteni kell a fogyasztást mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. E tekintetben elkerülhetetlennek tűnik, hogy a jóléti társadalmak nagymértékben csökkentsék jelenlegi túlfogyasztásukat, mint ahogyan az is, hogy az olyan nagy népességű, feltörekvő gazdaságú országok, mint amilyen Kína, India, vagy éppen Brazília, népességének életszínvonal-emelkedése ne járjon együtt a nyugat-európai vagy észak-amerikai fogyasztási szokások terjedésével. A globalizáció azonban éppen ezzel ellentétes irányban hat.

A jelenlegi termelési és táplálkozási szokások minőségi változtatására is legalább ekkora szükség van világszerte. Alapösszefüggésként elmondható, hogy az életszínvonal-emelkedés egy-egy térségben a hús fogyasztásának növekedésével jár együtt. A hústermelés pedig a manapság leginkább elterjedt nagyüzemi formában köztudottan az egyik legtöbb erőforrást igénylő művelet. A már-már gettószerűen összezsúfolt állatokat ugyanis takarmányozni és itatni kell. 1 kg marhahús előállításához ezzel a módszerrel kb. 7 kg takarmányra és kb. 1000 liter ivóvízre van szükség! Ezért nagyon fontos, hogy a hús fogyasztása visszaessen a növényi eredetű táplálékok javára, vagy legalább olyan állatok húsának fogyasztása kerüljön előtérbe, amelyek jobb hatásfokkal dolgozzák fel a fehérjét. Míg ugyanis az említett marhahús kilójához 7, addig a sertéshús kilójához 3, a baromfiéhoz pedig alig több mint 2 kg takarmányra van szükség.

A termelési és fogyasztási szokások rendkívül lényegesek ugyan, de jelentőségük eltörpül a népességrobbanás hatásaihoz képest. Amíg ugyanis Földünk népessége ilyen ütemben növekszik, a fenti területeken beálló esetleges változások kedvező hatása nem lesz kielégítő. A népszaporulat csökkentésének egyik lehetséges módja a születésszabályozás, ez azonban igen komoly etikai aggályokat vet fel, ráadásul hosszú távon nem várt eredményeket is hozhat. Közismert például a Kínában évtizedek óta zajló születésszabályozási törekvés, amely során az adó- és segélyezési rendszert úgy alakították át, hogy az ne csupán kedvezzen az egygyerekes családoknak, hanem kifejezetten megnehezítse több gyermek vállalását. Ahogyan arról a Kitekintő is beszámolt korábban, a kínai vezetés egyre súlyosabb társadalmi problémákkal szembesül a több mint harminc éve tartó családpolitikája miatt.

A születésszám csökkentésének lassabb, de szintén hatékony és mindenképpen humánusabb módja az elmaradott térségek fejlesztése. Egyértelműen kimutatható ugyanis a születések száma és a társadalom jóléte, iskolázottsága közötti fordított arányosság: minél inkább gazdagabb és tanultabb egy térség lakossága, annál inkább csökken a születésszám. Ebben a tekintetben Afrika mellett kiemelten fontos az arab világ sorsa, ahol sok ország esetében a lakosság több mint fele (!) 18 éven aluli. Itt ugyanis a gazdasági megfontolásokon túl nem hagyható figyelmen kívül az iszlám tanítás filozófiája sem, amely az ott élő népesség számára nem egy nyugati értelemben vett „vallás”, sokkal inkább életforma. Amennyiben a konzervatívabb arab államok továbbra is elzárkóznak a fogamzásgátlás lehetőségétől, annak döntő hatása lehet az emberiség egészére nézve. Az arab térségben végigsöprő forradalmi hullám minden bizonnyal pozitív változásokat indíthat el ezen a téren, hiszen egyre inkább világossá válik, hogy a fiatalok nem fognak megelégedni puszta létükkel, ha nem tudnak számukra megfelelő életfeltételeket és munkahelyeket biztosítani, az alapjaiban veszélyezteti az egész térség politikai-gazdasági stabilitását.

Az ENSZ és általánosságban véve a nemzetközi közösség az 1970′-es évektől kezdődően foglalkozik az éhínség és az alultápláltság kérdésével, de az igazi nagy áttörést az 1991-ben Rió de Janeiróban elfogadott Agenda 21 akcióprogram jelentette, amely az emberiség számára a 21. század egyik kulcsfeladatként jelölte meg az éhezés visszaszorítását. A fejlesztési forrásoknak és a gazdasági fellendülésnek köszönhetően a 90′-es évek közepéig úgy sikerült csökkenteni az éhezők számát 825 millióra, hogy azzal párhuzamosan tovább folytatódott a Föld össznépességének növekedése, ez tehát mindenképpen nagy eredménynek mondható. A folyamat azonban az ezredfordulóra megfordult, és ma több mint 1 milliárd ember éhezik.

A trend változásának egyik legfontosabb oka a piacokon keresendő: az élelmiszer iránti kereslet növekedése ugyanis korábban sohasem látott méretű árnövekedéshez vezetett, amit a szegényebb térségek egyszerűen nem tudnak megfizetni. A kereslet növekedésének másik fontos tényezője a kőolaj helyett fenntartható alternatívaként számon tartott bioüzemanyagok gyártása, amelyek alapanyaga sok esetben emberi fogyasztásra is alkalmas táplálék, mint például a kukorica, így nagyon találó Lester R. Brown megjegyzése, aki szerint napjainkban „az autók és emberek epikus versenyfutása” zajlik a gabonáért.

Az ENSZ és egyéb nemzetközi szervezetek tevékenységének eredményei bizonyítják, hogy igenis fel lehet venni a harcot az éhezés ellen. Megoldás tehát létezik, de eléréséhez a jelenleginél nagyságrendekkel több forrásra lenne szükség. Mára már teljesen elcsépelt, közhelyes adat, de ettől még tény: csak az Amerikai Egyesült Államok által egy évben fegyverkezésre fordított összeg is átütő sikert eredményezhetne, mégis évtizedek óta egy helyben toporog a világ, és képtelen arra, hogy a szebbnél szebb szándéknyilatkozatok kiadásán túl valódi eredmények szülessenek.

Lényeges érteni: a humanitárius segély és a fejlesztési forrás két teljesen különböző dolog. Előbbi arra szolgál, hogy a már nehéz helyzetben, közvetlen életveszélyben lévő emberek nap mint nap hozzájussanak az életben maradáshoz szükséges legalapvetőbb feltételekhez, azaz az ilyen jellegű támogatások elsősorban tüneti kezelésre szolgálnak. A fejlesztési forrásokból ezzel szemben olyan beruházások valósulnak meg, amelyek egy-egy közösséget képessé tesznek arra, hogy önerőből, külső segítség nélkül fenntartsa magát.

Az ENSZ, a különböző nemzetközi szervezetek, valamint az egyes államok által fejlesztésekre költött források családok ezreinek változtatták meg gyökeresen az életét, és lehetőséget biztosítottak számukra egy emberhez méltó életre. A forráshiány azonban alapvetően meghatározza a szegény térségek életét, hiszen a megfelelő támogatás híján átütő sikert képtelenség elérni.

A fejlesztési forrásoknak márpedig úgy lenne valóban értelme, ha azok hosszú távon lennének képesek garantálni nagy népességű közösségek alapvető életfeltételeit. Látni kell, hogy az éhínséggel leginkább sújtott területek politológiai szakkifejezéssel „államkudarcba” jutott országok, ami a központi hatalom teljes vagy részleges hiányát jelenti, továbbá azt, hogy az állam nem képes az alapvető szolgáltatások biztosítására. Az ilyen országokban mindennaposak az egy-egy terület feletti ellenőrzésért vívott fegyveres összetűzések és a „kiskirályok” uralma egy-egy régióban, így a segélyezési programok eredményeit is állandó veszély fenyegeti, már ha a források egyáltalán eljutnak oda, ahová szánják azokat.

Rendkívül fontos lenne felismerni, hogy a hosszú távon nyújtott kismértékű támogatás helyett rövid távon kellene hatalmas összegeket fordítani a helyzet megoldására, hiszen csak így lehet megőrizni vagy helyreállítani a politikai stabilitást, ami alapvető feltétele az éhezés elleni programok sikeres megvalósulásának. Egyelőre tehát úgy tűnik, még hosszú éveken keresztül számítani lehet az Élelmezési Világnap megtartására.