A külföldön munkát vállalók nem akarnak visszatérni Ukrajnába

A horosztkovi Anna Babij már öt éve Portugáliában dolgozik.
Miután nemrég szülőföldjére látogatott, az Interneten osztotta meg legfrissebb itthoni tapasztalatait. Sajnos szavaiból nem pátoszos hazafiasság áradt, sem az ukrán társadalmi változások iránti elragadtatás, hanem felháborodásának adott hangot. Ez a külföldön munkát vállaló ember vagy még inkább emberek hangja is egyben, akik ideiglenesen utaztak ugyan idegen országba a jobb sors reményében, ám a visszaút évtizedekig elhúzódott, olyannyira, hogy Európa és a szülőföld között mára áthidalhatatlan szakadék tátong – írja az Új Ternopil újság.
– Anna, a migráns munkavállalók általában nosztalgiával beszélnek a szülőföldről, önnek azonban teljesen más a hangulata…
– Öt év alatt először volt alkalmam hazalátogatni: türelmetlenül vártam a szabadságot, azzal a reménnyel utaztam haza, hogy az országban legalább némi változást tapasztalok, de mérhetetlenül csalódnom kellett. Az utak még rosszabbak, az árak jóval magasabbak, mint Európában, népbetegség szintű a munkanélküliség és a reménytelenség a faluban… Lehet, hogy csak impulzív természetem miatt fogom fel így a valóságot, de én tényleg nem látom magam Ukrajnában, nem látok semmilyen perspektívát.
– Nincs honvágya a szülőföld iránt?
– Megmondom őszintén, a határon túl töltött első években honvágyam volt, de most már nincs. Én szeretem Ukrajnát, rajongok érte, de félek tőle. Nem akarok előre tervezni, de ha Portugáliában nem lenne munka, akkor én bármely más országba elutaznék, de haza nem, mert mi Ukrajnában senkinek sem kellünk. Az ukránok jó emberek, őszinték, de nem vagyunk képesek rendet tenni az országban, néhány oligarcha a végletekig meglopta Ukrajnát, a többi 45 millió ember a szegénységi küszöb alatt él. Nem hiszi el, de ez alkalommal, mikor utaztam vissza, még csak nem is sírtam, a szívemet közöny járta át…
– A pszichológusok valószínűleg „migráns munkavállaló” szindrómával magyaráznák az efféle érzéseket. Mi idézte elő Önnél ezt az állapotot?
– Kétségbeesés a saját országomban tapasztalható hiábavalóság miatt. Rendben, tegyük fel, itthon maradnék, és tovább mi lenne? Miből tudnék megélni? A legtöbb földim számára manapság az egyetlen bevételi lehetőséget a napi 60 hrivnyáért való gürcölés jelenti a gazdálkodóknál a burgonyaföldön, azonkívül nincs semmi más. Én is mindig keményen dolgoztam, mert sokgyermekes családban nőttem fel: iskola után szénázásból éltem a Herszoni megyében, a horosztkovi cukorgyárban szezonális munkára jártam, fodrásznak tanultam, de munkát nem találtam, ezért kénytelen voltam külföldre menni dolgozni. Elsőként édesanyám utazott ki Portugáliába, ő egész életében farmon dolgozott, mégsem sikerült semmit sem megtakarítania. Utána kimentünk mi is a testvéremmel, Oxánával. Édesanyám és én Lisszabonban élünk, a testvérem pedig nem messze a fővárostól. Egyébként a testvérem szintén hazautazott, és ugyanígy vélekedett az itthoni helyzetről. „Micsoda társaság!” – mondják a hátunk mögött. A legsokkolóbb eset egy ternopili bankban történt velem.
– Gondok voltak az átutalásnál?
– Az átutalást kézhez kaptam, de a banki alkalmazott rákényszerített arra, hogy hitelkártyát igényeljek, amire nekem egyáltalán nem volt szükségem. Aznap szinte üres volt a zsebem, mert előtte fogorvosnál voltam Ternopilban. „Nem adom ki a pénzt, amíg nem igényel hitelkártyát!” – adott ultimátumot a bank dolgozója. „Nincs szükségem a kártyára, mert két nap múlva külföldre utazom” – magyaráztam neki. Amíg a bankárt győzködtem, egy kliens soron kívül minden teketória nélkül elém furakodott, gyakorlatilag félretaszítva engem. Nem volt más választásom, mint beleegyezni a kártyába.
„És miféle kártya ez?” – kérdeztem én. „Egy egyszerű kártya” – válaszolt az alkalmazott. Azután mindenféle kérdést tett fel. „Ingatlan?” „Nincs”. „Kert, jószág?”„Nincs”. „Mit írjak Önnek?” – kérdezte. „Semmim sincs egéren és patkányon kívül” – feleltem. „Akkor beírok Önnek egy disznót 750 hrivnya értékben”. A szemem tágra nyílt, de még inkább meglepődtem és felháborodtam, amikor elolvastam, hogy ez egy hitelkártya. Európában senki sem engedné meg magának, hogy ilyen nyomást gyakoroljon az ügyfelekre, és ravaszul hitelviszonyt kezdeményezzen velük. Rákényszerítettek, hogy 50 hrivnya „kölcsönt” vegyek fel a banktól ezzel a kártyával. Mintha ez csak formaság lenne. A következő napon mindent meg is szüntettem, de akkor is… Ha elutazásom előtt elfelejtem visszafizetni a pénzt, vagy nem veszem komolyan a kártyát, akkor néhány év alatt, ki tudja, mekkora adósság gyűlt volna össze. Így csapják be manapság a falvakban a nyugdíjasokat, hitelt ajánlanak; így vesz fel a fiatalság kölcsönt, aztán meg a szülőknek kell hatalmas összegeket visszafizetniük. Megkérdeztem Portugáliában egy barátnőmet, aki egy banknál dolgozik, hogy van-e valami hasonló náluk, mire ő azt felelte, hogy ez az írástudatlan ügyfelek egyszerű becsapása.
– Mivel foglalkozik Portugáliában?
– Takarítok, korábban idős emberekre vigyáztam, étteremben dolgoztam. Nyilván ott sem fonják kolbászból a kerítést, de kétségkívül jobb, mint otthon. Portugáliában tudom, hogy elmegyek dolgozni, és lesz egy kis pénzem, otthon még ez sincs.
– A munkaadók magas követelményeket támasztanak a külföldi munkavállalókkal szemben?
– A külföldi munkavállalók saját maguk teszik magasra a lécet, mert ha valamit rosszul csinálnak, másnapra munka nélkül maradnak, s minden helyre tíz jelentkező akad. Én otthon is gondosan álltam a kötelességeimhez, de itt sokkal jobban igyekszem – a portugáloknál minden sarkot csillogóra tisztítok. Soha nem zavarom meg a munkaadók magánéletét, kitakarítok és „Adeus!”, vagyis Viszontlátásra! A tulajok becsülik azokat, akik igyekeznek. Egy tehetős családnál takarítottam, és amikor orvosi kivizsgálásra volt szükségem, a senior betelefonált a klinikára, és megbeszélte az időpontot, a felesége pedig elkísért. „Ki ő neked?” – kérdezték a recepción. Épp felelni akartam, hogy a szolgálólánya vagyok, de a seniora megelőzött: „Barátnők vagyunk!” Mondhatom, kellemesen csalódtam!
– Néhány munkavállaló az Európában tapasztalható válság miatt hazatért. Ön személy szerint tapasztalta a krízist?
– Érezzük, mert egyre több munkát mondanak vissza, többet kell takarékoskodnunk, előfordul, hogy 2-3 hónapig nem kapunk fizetést. De én mindig azt mondom, hogy a helyi görögkatolikus templomban tengernyi ősz fej van: még az idős külföldi munkavállalók sem akarnak hazajönni, a fiatalságról nincs mit beszélni. Édesanyám a maga 55 évével mindennap 30 kilométert utazik Lisszabon melletti munkahelyére. Igen, nehéz, de tudja, hogy pénzt keres. A munkavállalóknak jobban megéri a portugáliai munkanélküli nyilvántartásba kerülni, és havonta 400-500 eurót kapni, mint itthon ülni munka nélkül.
– Említette, hogy Portugáliában elfogadhatóbbak az árak, mint Ukrajnában.
– A portugáliai bevásárlóközpontokban a csirke kilója 2 euró, az álsügéré akciókor 3,50, a kenyér, tej, zöldség és gyümölcs pedig kopijkákba kerülnek az ottani fizetésekhez képest. Ráadásul minden friss, mert magasak az elvárások az élelmiszerekkel szemben. Viszont megesett, hogy Horosztkovban vettem csirkét, és nem tudtam megenni. Ami a ruhákat illeti, Portugáliában a lakosság zömének elérhetőek a márkás holmik, mivel az üzletek gyakran hirdetnek akciókat. 20-25 euróért bőrcipőt lehet venni, 30 euróért Salsa márkájú nadrágot, otthon meg legfeljebb a turkálóban keresgélhetünk. Árulnak ott kínai termékeket is, de azok jóval minőségesebbek, mint amit a ternopili piacokon árulnak.
– Hamarosan választások lesznek Ukrajnában. Hisz Ön az életszínvonal javulásában?
– Lehetséges, hogy ha tovább lennék itthon, megszoknám, de így a szívem szakad meg. Portugáliában jobban viszonyulnak hozzánk, mint itthon. Így is élünk: választástól választásig…
A Karpatnews.ua nyomán