A haza mindenekelőtt? – mesél a beregszászi színpad

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Novák János nevű budapesti rendező, kinek az az ötlete támadt, hogy egy aranyos kis mesével színesíti a kárpátaljai gyermekek életét. Felkerekedett hát, hogy a messzi Beregszász városában megvalósíthassa álmát. Útja során találkozott sok jó emberrel, egy egész társulatnyi színésszel, kik mindenben segítségére voltak azért, hogy elérjék a dicső célt: egy mesebeli világot varázsolhassanak, beszélő állatokkal, bohóccal, árnyjátékkal, zenével és sok-sok mókával Beregszász színpadára.
Új előadással bővült a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) repertoárja, mégpedig egy mesével, melynek premierjét október 5-én láthattuk. Csehov kevéssé ismert meséje a budapesti Kolibri Színház igazgatója, Novák János rendezése által került a beregszászi színpadra. „Úgy gondolta a rendező, hogy a társulatunknak mennyire jól jön ez, mivel keveset játszunk mesét. Vidnyánszky Attilának megmutatta ezt az ötletet, Attila pedig ráharapott” – magyarázta Domáreckájá Júlia, a darab egyik szereplője. Kérdésemre a rendező elmondta, hogy nagyon jó volt a beregszásziakkal együtt dolgozni. „Azon túl, hogy az embernek van egy feladata, hogy egy darabot megformáljon és kontúrokat adjon neki, végül is a próba arról szól, hogy találkozzunk és inspiráljuk egymást. Ez a találkozás nagyon inspiráló volt. Úgy érzem, hogy ők is nagyon sokat adtak nekem és ez talán az előadásban is tükröződik.” Novák János előbb a budapesti Kolibri Színházban vitte színre a darabot. „Budapesten nagyon szerette a közönség is és a társulat is – tette hozzá Novák János –, mert sok érzelem van benne. Ez egy gyönyörű mese, egyszerre vicces és szívbemarkoló. Akik beülnek, elgondolkodhatnak az életről, a halálról, közben pedig egy nagyon szép mesét néznek. Maga a történet nagyon egyszerű: egy elbitangolt kiskutyáról szól, aki mielőtt megfagyna, befogadja egy állatidomár-bohóc, aki cirkuszban lép fel egy gúnárral, egy malaccal és egy macskával. A fő sztárja a gúnár, akinek az az egyik nagy kunsztja, hogy parancsra és felkiáltásra eljátssza a saját halálát. A próbák folyamán a kutya, Kastanka megijed a haláltól, ekkor elmagyarázzák neki, hogy ez csak játék, csak színház, ők pedig színészek. Aztán tényleg elpusztul ez a gúnár, mert baleset éri, és a kiskutyának kell beugrani helyette a cirkuszba. Óriási sikere lesz. Az emberek, különösen a mai gyerekek, akik a „celebvalóságon” nőnek föl, és azt nézik, hogy valaki minél nagyobb sztár legyen, úgy érezhetik, hogy Kastanka eljutott a csúcsra: szereti a közönség, szereti a gazdája. Igen ám, de ezen a bizonyos előadáson, a nézőtéren ott van az igazi gazda is; fölismerik egymást, az odaszól neki és a kiskutya örömmel megy vissza hozzá. Akárhogy is bánt vele, az az igazi otthona. Tehát nagyon mély dolgokról szól, egyszerűen, könnyedén, csehovi módon. Azt gondolom, hogy az előadásban ennek sok rétegét megmutatjuk: az érzelmeket ugyanúgy, mint a cirkuszt és annak csillogását. Úgy szórakoztató, hogy valójában valami nagyon fontosról szól.”
A darab főhőse tehát egy kiskutya, Kastanka (Tarpai Viki), aki nem találja az otthonát. Kastankát és a többi állatot tekintve nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy állatoknak öltözött színészek négykézláb mászkálnak a színpadon. Embereket látunk, felöltözve, kiknek jellemvonásaiból valamelyik állat tulajdonságai bontakoznak ki. Vass Magdolna, az éneklő balerina malac is hasonló véleménnyel nyilatkozott: „Másként képzeltem ezt, amikor a rendező azt mondta, hogy állatokat alakítunk majd. Én egy balerina malacot játszom, aki röfögés helyett énekel. Emberek állati tulajdonságokkal. Igazából ez volt a lényeg.” A főszerepben Tarpai Viktóriát láthatjuk, aki az édes kiskutya tulajdonságait igencsak sikeresen és élethűen színpadra tudta varázsolni. Annak ellenére, hogy lényegében valóban egy fiatal lányt látunk, nem pedig egy állatot, mozdulataiban, gesztusaiban mindenki joggal asszociálhat kedves házőrzőjére. „Ez egy nagyon összetett dolog – mondta a színésznő –, mert meg lehet ezt az emberi oldaláról is közelíteni, meg egy állatnak az oldaláról is. Nagyon elveszve érezte magát abban a pillanatban, amikor rájött, hogy nincs meg a gazdája. A kutyahűség végig ott volt benne, aztán ez a végén ki is bontakozott. Az idegennél is szeretett lenni, csak hát az igazi gazda mégiscsak más, hiába rúgott bele, hiába dobták odébb, neki akkor is az volt az otthona. Nagyon-nagyon sok minden van ebben a darabban, ez abszolút szólhat férfi-női viszonyokról, emberi viszonyokról, de állat-ember viszonyáról is.” „Mi ezt nem úgy fogjuk fel, hogy állatok vannak – tette hozzá a másik főszereplő, Rácz József, ki az eltévedt Kastankát befogadó bohócot játssza – tehát ezek emberek, akikben van valamiféle állati minőség, vagy állatok, kiknek emberi minőségük van. Nem kiskutyát akartunk megjeleníteni, hanem megpróbáltuk megtalálni azt, hogy mitől lesz kiskutya a gesztusaiban. A történetet emberekre is le lehet vetítetni; például van egy fiatal lány, aki este ottmarad valahol az utcán, és jön valaki, aki megsajnálja és hazaviszi. Nincs ennek semmi más vonatkozása, csak annyi, hogy megsajnálja. Megpróbáltuk ennek az emberi oldalát megfogalmazni, azt, amit mi érzünk benne, nem csupán annyit, hogy hogyan viselkedik egy kutya, ha egy idegen befogadja. Ez nem egy tipikus gyerekelőadás, nem a legkisebbeknek, inkább felnőtteknek szól. Van egy eltévedt kutya, ember vagy bárki, aki beleszületett valamibe, van egy élete, elindul egy úton valahova, közben elhagyja a gazdáját, hogy hogyan, az mellékes, de bekerül egy másik közegbe. Legyen ez egy fiatal lány vagy fiú, aki csinált valami mást, és hirtelen belekóstolhat a színházi életbe, abba, hogy milyen előadást csinálni, mit jelent a siker a színpadon. Tehát ez egy varázslat, ami lehet hazugság is, illúzió, mikor minden csillog, és az emberek tapsolnak. Aztán a kiskutya választ, hogy mi a jó neki: a taps, csillogás, zene, cirkusz, vagy inkább az, hogy ha, bár minden este megszidják, esetleg meg is verik, és még keveset is kap enni, de valaki úgy szereti őt, ahogy ő szereti, hogy szeressék; vagy egy megszokott dologba megy vissza, ami a sajátja, ami az otthona.”
A kiskutya kalandját a bohóccal, az idomított gúnárral (Ivaskovics Viktor), a balerina malaccal (Vass Magdolna) és a büszke macskával (Szabó Imre), no meg a színpadi élettel három mesélő ismerteti: a fuvolás (Gál Natália), a harmonikás (Orosz Melinda) és a klarinétos (Kacsur András).
A darab sokrétűsége vitathatatlan, de hogy a nézőkben megfogalmazódik-e mindez, leszűrik-e a gyermekek a tanulságot, miközben látják Kastanka honvágyát a hozzá kedves idegentől a gyakran kegyetlen gazdához (Sőtér István), azt mindenki maga döntheti el. Mindesetre egy rendkívül szórakoztató, vidám, „könnyed” mesét láthatunk, amelyre gyermekeikkel bátran beülhetnek a szülők, a felnőttek is.