„Ez a fertőzés olyan, hogy egész életre szól” – beszélgetés a beregszászi színművészekkel
A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) művészeit a premier előtti lázas készülődés sem zökkentette ki jókedvükből, amikor is arra vállalkoztam, hogy néhányukkal készítek egy interjút. Ennek eredményeként született egy izgalmas beszélgetés, amely a próbák közötti feszültség ellenére (vagy éppen amiatt) humor, poénok és olykor élcelődések légkörében zajlott. Akárhogy is: érdekes, nem mindennapi, megmosolyogtató beszélgetésben volt részem, mégpedig Tarpai Vikivel, Ferenczi Attilával, Kacsur Andrással és Rácz Józseffel.
Amikor arról van szó, hogy hogyan lettetek színészek, sokszor felvetődik Vidnyánszky Éva neve, de milyen belső motiváció késztet arra valakit, hogy ezt a szakmát válassza?
KA: Egyéb lehetőség hiánya késztetett arra.
Csak belecsöppentél?
KA: Utáltam a matematikát, a biológiát, a kémiát és a fizikát is utáltam. Ezért döntöttem úgy, hogy odamegyek, ahol ezekkel nem kell foglalkozni. „Sajnos” erre bukkantam, és ennél le is ragadtam. Ennyi.
Azt mondod, nem akartál konkrétan színész lenni, csak jobb híján belecsöppentél?
KA: Igen.
FA: Én véletlenül lettem színész. Édesanyámék azt akarták, hogy orvos legyek, csak már nem volt hely a „meducsiban”, az egészségügyi szakközépiskolában.
RJ: Pedig megvolt a pénz a diplomára.
FA: Megvolt a pénz rá, hogy be tudjak jutni a „meducsiba”. De az az ember, akinek a pénzt kellett volna adni, azt mondta, hogy majd jövőre. Akkor én „véletlenül” felvételiztem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolába, ahol Vidnyánszky Attila volt a mesterségtanár színész szakon. Erőszakkal „berángatott” minket a színházba, mert akkor oszlott szét a társulat, és nem volt, aki játsszon. Ez megmaradt azóta is. Ez a „fertőzés” olyan, hogy egész életre szól. Nem mindenkinek, de többnyire.
KA: Nem túl ragályos, de halálos.
FA: Nem túl ragályos, de halálig tart. Nincs ellene védőoltás.
Tehát azért csináljátok, mert belesodródtatok és nincs jobb?
TV: Nem.
FA: Nem volt olyan konkrét elképzelésem, hogy színész leszek. Az ember, amikor tizenöt évesen a pályaválasztás elé néz, nem tudja felfogni, hogy mi akar lenni. Mondjuk én gyerekkoromban csordás akartam lenni vagy teherautósofőr. Egyik se jött össze. De még összejöhet. /nevetés/
És most, majd’ 20 év távlatából mi vonz benne? Mi a legjobb része?
FA: Hát, nagyon sokat fizetnek, és ezért szeretünk ide járni. /nevet/
RJ: Hát nem rossz, ha megtapsolnak, nem rossz. Szokott lenni jó próbafolyamat is.
Vagy színpadon lenni?
RJ: Az se mindig jó.
Akkor miért csináljátok mégis ezt?
RJ: Egy női válasz: csak!
TV: Ezt nem mindig tudja megmagyarázni az ember. Én tízéves voltam, mikor elkezdődött a stúdió, akkor indították el Éva néniék ezt az egészet. Kislányként balett-táncosnő szerettem volna lenni. De, ugye, ez itt nem jött össze, sajnos ehhez rossz helyre születtem. Amikor kilencedik osztályos voltam, akkor édesapám nekem is feltette a kérdést, hogy hát mégis hova szeretnék menni tanulni, mégiscsak kellene egy polgári szakma. Arra gondolt, hogy orvos, ügyvéd vagy jogász legyek. De, amiről az előbb beszéltek a fiúk, jött a fertőzés. Elmentem, felvételiztem, felvettek – így kerültem ide, és azóta így maradtam. Hogy miért jó ezt csinálni? Néha úgy van vele az ember, hogy nem akarja tovább, de aztán mindig jön valami pozitív dolog, amely sodor ebben az egészben. És igen, az az utolsó pár perc, amikor megtapsolnak, az szerintem mindannyiunk számára felemelő tud lenni.
Mit mondanátok azoknak a fiataloknak, akik színészek akarnak lenni?
FA: Ne gyertek ide!
KA: Keressetek rendes szakmát!
FA: Normális, becsületes szakmát tessék választani!
KA: Időnként a könyvelő is főbe akarja lőni magát, csak ő pénteken leteszi a melót és hétfőig feléje se néz. Nálunk meg nincsenek ilyen túl nagy szünetek, vagy vannak ennél nagyobbak is.
FA: Pénteken Ungváron játszunk, szombaton Dobronyban, vasárnap Szalókán. Ezt mi megszokjuk, de ha az embernek családja van, ott nagyon nehéz ám megszokatni a jónéppel, hogy apa vasárnap nem kirándulni visz, hanem megy, és majd csak éjszaka jön haza.
RJ: Ez egy ilyen szakma.
De hát milyen izgalmas! Sok helyre eljutottatok!
FA: Abszolút!
TV: Igen, csak tényleg nehezen tudják megérteni a nem szakmabeli emberek. Meg hát az, hogy nem vagyok otthon például a gyerekem első születésnapján… Tehát a férfiaknak itt is könnyebb helyzetük van!
KA: Mivel? Nem voltam ott a kétéves, se a hároméves szülinapján!
TV: Nem, nem erről van szó. Te családfenntartó vagy.
KA: Nem. Én csak az árnyékában tündöklök Andinak. /András felesége Kacsur Andrea színművésznő/
Mit szólnál ahhoz, András, ha a fiaid azt mondanák, hogy színészek akarnak lenni?
KA: Nem fognak ilyet mondani, mert tudják, hogy repül a pofon. Dehogy akarnak! Itt nőttek fel.
RJ: Nincs ezzel semmi baj. Lehetne ezt jól csinálni. Ha most kezdeném, akkor először megtanulnék egy idegen nyelvet úgy normálisan.
KA: Még egyet?
RJ: Egy angolt vagy egy franciát; az már több lehetőséget adna.
KA: Miért több egy angol nyelvtudás, mint az orosz nyelvtudás?
RJ: Mert el tudsz menni külföldre, ösztöndíjra…
KA: Így is el tudsz menni.
RJ: Hová? Moszkvába?
KA: Moszkvába.
Tehát azt mondod, hogy lehetne ezt jól is csinálni. Hogyan?
RJ: Azt nem tudom, hogy hogyan, de valahogy másképp, mint ahogy mi elkezdtük.
FA: Nem lehetne, hanem kellene is!
KA: Jóska most mélyponton van. Kicsit depis.
TV: Vagyunk így egy páran.
FA: Lehet, hogy rosszul időzítetted ezt a riport-dolgot, mert most bemutató előtt vagyunk, és ilyenkor a színészek hangulata általában nem túl jó.
RJ: Tehát ha a bemutató után csináltad volna, és ha az jól sikerül, akkor elmondjuk a sok fájdalmat, végén pedig odatesszük: DE! de ma este megszületett az előadás, és ezért érdemes csinálni. Ma nem fogjuk ezt a zárszót hozzátenni.
FA: Nekem mindig azt mondja a feleségem, hogy minden bemutató előtt az van, hogy uramisten, ebből vajon mi lesz! Ha olyan emberrel dolgozunk, amikor tudjuk, hogy az mindenféleképpen hoz egyfajta minőséget a bemutató napjára, akkor talán nagyobb biztonsággal nyilatkozunk így előre. De hogyha ismeretlen rendezővel dolgozunk, akkor mindig van egy kis félelem, hogy mi lesz belőle. Mindenkinek más a munkamódszere, más stílusban dolgozik, de mi lesz akkor, ha egyszer csúfos szégyent mondunk?
TV: Én azt mondom, hogy a Jóisten mindig ott van valahol velünk.
FA: Néha nagyon rezeg a léc.
KA: Hazardírozunk. A saját bőrünket visszük a vásárra.
RJ: Ha át akarjuk ugrani a rudat, ha magasra is tesszük, mindig lejjebb engedjük egy kicsit, hogy még biztonságosan átugorhassuk.
FA: Hát persze. Van egy biztonsági dolog.
KA: Amit úgy hívunk, rutin.
RJ: De ha nagyon magasra tesszük, akkor szépen átszaladunk alatta… „szemfényvesztünk…”
Hogyan válik el, hogy melyik darab legyen, ki rendezzen?
KA: Véletlenül. Valahol valaki eldönti, hogy valaki majd jön, és valamit csinálunk.
RJ: Hogy valaki eljöjjön ide rendezni, olyan, akinek neve van, olyan, aki ebben a szakmában dolgozik, ahhoz PÉNZ kell. És a mi viszonylatunkban nem is kevés pénz. Ránéz az ember a színpadra, nem kerül sokba; van egy vászon, meg tizenöt szék, meg van hat hangszer, de ez már milliós nagyságrend forintban. Ez még csak az, amit a színpadon látsz. És ha mondjuk a rendező hetente kétszer jön le Budapestről, az se ingyen van. Ezeket valahogy ki kell gazdálkodni.
KA: A héttérben ott dolgozik egy remekül felkészült műszaki gárda.
Ezek is ti vagytok, ugyebár.
FA: Mi vagyunk.
Hogy lehet egyeztetni azt, hogy pakoltok, utaztok, felléptek?
KA: Ennyire sokoldalúak vagyunk.
RJ: Az ember fiatalon azt gondolta, hogy érez magában elég tehetséget, és elindul a színészpályán, de egy idő után be kellett látni, hogy nekünk ott nem nagyon jut szerep. /nevetés/
KA: Jobb lenne becsületes szakmát találni.
RJ: Én is, ugye, egy éve ott hagytam a műszakolást. De ha a másik oldalon nem terem babér, akkor vissza kell térni, és meglehet, hogy húsz év múlva az lesz a szakmánk, hogy normális színészeknek pakolunk.
KA: Tíz éven belül!
FA: Amíg még van fizikai erőd, pakolhatsz.
RJ: Hát így, csak így van értelme csinálni. Az nem rossz, amikor mi csináljuk.
FA: Tíz-húsz év múlva nem biztos, hogy fel bírjuk majd rakni a díszletet.
RJ: Igen. Az a rossz, hogy öregszünk, fáradunk, és amíg ezzel foglalkozunk, lemaradunk egy csomó más dologról.
Te miért hagytad ott, és például András ezt miért nem teheti?
RJ: Mert én tíz év alatt mindent megtanultam a műszakról, és már nem tudtam fejlődni.
KA: Nekünk meg még van mit.
De valakinek meg kell csinálni.
FA: Ha még egy ember kiesik a műszakból, akkor már nincs tovább. Négyen vagyunk, ennél kevesebben nem lehetünk.
Ezért külön fizetnek?
FA: Igen.
RJ: Sőt, csak ezért. Csak ez látszik, mert amit a színpadon csinál az ember, az nagyon szubjektív. Neked tetszik, neki nem tetszik, a másiknak sem… Ez meg látszik, hogy van. De persze csak viccelek.
Hogyan jellemeznétek azt a színházat, amelyet csináltok?
KA: Az artisták, bohócok, állatidomárok közé sorolhatnám. /nevetés/
FA: Hogy melyik végén vagy a póráznak, az a lényeg, ha állatidomároknál tartunk.
KA: Én a rossz végén vagyok.
RJ: Hát bábszínészek, nem? Van, amikor mozgatnak.
De milyen színházat csináltok?
FA: Amilyet éppen kell.
RJ: Nem az a lényeg, hogy milyet csinálunk, hanem, hogy milyet szeretnénk.
Milyet szeretnétek?
RJ: Hát jót.
Ami milyen?
RJ: Ami nem ilyen.
KA: A nézők szerint milyet csinálunk? Azt mondod, hogy jó szokott kisülni abból, ami miatt idegeskedünk, meg izgulunk. Mondod mint néző. Akkor ott a válasz.
RJ: A néző nem azért jön. A néző nem kíváncsi arra, hogy én éjjel bent ülök a harmonikával, és valamit csinálok, mert ő csak a végét látja, nem kíváncsi a többire. Csak azt a két órát látja héttől kilencig, neki az az érdekes. Nekünk nem biztos, hogy mindig maga az előadás lejátszása az érdekes. Van, amikor sokkal izgalmasabb egy próbafolyamat, egy beszélgetés, egy sörözés, egy teázás…
KA: Az a helyzet, hogy elkezdjük játszani az előadást, még ha unottan is, csak csináljuk, mert muszáj, öt-tíz-húsz perc múlva úgyis belejövünk, és elfelejtjük azt, hogy fáradtak vagyunk, csak magát a játékot érezzük, és csudára bele tudunk ám lendülni.
RJ: Nyilván. Ezek mindig találkozások. Egy új darab, egy új ember…
KA: Nincs két egyforma néző, már kezdjük azon. Még ha ötvenfős is a nézőtér, az ötven különböző ember. Ma. Holnap ötven egészen másféle ember. Egészen más hangulatot hoznak be, egészen másképp reagálnak ugyanarra, az esetleg ugyanúgy eljátszott jelenetre, előadásra – ami értelemszerűen kétszer nem is lehet ugyanolyan – tehát mindig a nézőtől is függ az előadás.
Ez szempont?
KA: Hát hogyne. Ez nem tévé.
RJ: Ha te néző vagy, és nem számolnak veled, az neked jól esik?
TV: De miért? Hát figyelj, van olyan művész, akinek nem számít a néző.
RJ: Van olyan, de mi most nem ezekről beszélünk.
KA: Van olyan, aki csak a nézőnek játszik, és nem törődik a kollégával.
TV: Abszolút!
KA: Mi látszólag nem törődünk túl sokat a nézővel, de ha nincs néző, akkor nem is vagyunk színpadon.
KA: Mégis elég sokan. Tehát amikor te nem jössz, akkor jön valaki más.
RJ: Jó, mi keveset játszunk. Mi nem vagyunk egy klasszikus értelemben vett színház. Sajnos.
KA: Mert nem úgy működünk, mint egy klasszikus értelemben vett színház.
FA: Októberben van tizenegy előadásunk.
RJ: Októberben igen. De érted, nem vagyunk benne a bajnokok ligájában évről évre, mert nem játszunk se csoportmérkőzést, se semmit, csak néha összejön egy-egy döntő.
KA: Azért ott vagyunk a legjobbak között ám!
RJ: A fene tudja. Ott vagyunk még, mert emlékeznek ránk, hogy volt valamikor egy jó csapat. De hogy ki az edző, meg hogy ki játszik, azt már nem tudják.
Akkor mégis mi más kellene?
RJ: Hogy mi kellene? Nem tudom, de valami kellene. Sok pénz.
Mit csinálnátok másképp, ha sok pénz lenne?
RJ: Én a tetőt másképp csinálnám. Mert egy jó ház alapja mindig a tető.
És a színpadon?
RJ: A színpadon is. Minden meg kellene, hogy legyen. Minden posztra a legmegfelelőbb ember kellene.
Szerinted most komoly problémák vannak?
RJ: Nincsenek komoly problémák. Nagyon komoly problémák vannak. Persze, hogy vannak problémák, hogyne lennének!
FA: Mint mindenütt. A világon csak problémák vannak.
RJ: Öregszünk mi is.
Viszont sok eredményt elértetek már.
RJ: Az, hogy harmincöt-hat évesen már az eredményeinkből éljünk… Most kellene még elkezdeni dolgozni. Amit eddig csináltunk, annyi, hogy betettük egyesbe a gépet; jó lenne másik fokozatra váltani. De most ott tartunk, hogy jó lenne legalább azt a szintet visszahozni, ami volt.
Az egész csapattal szeretnél valami mást csinálni vagy külön?
RJ: Nem akarok én mást csinálni, én ezt akarom csinálni, csak jól, jobban, produktívabban, tehetségesebben, szebben.
Együtt a társulattal?
RJ: Együtt. Jöhetnek még Amerikából, Franciaországból is. Az mindig jó, hogyha vannak új emberek. Jöhet Szentpétervárról a rendező, csak csináljuk.
TV: Ne így.
RJ: Így is jó.
TV: Ennél jobban.
FA: Az ember ha mindig elégedett lenne!
RJ: Akkor nem lenne érdemes megcsinálni. Mondjuk, ha jól sikerül egy Tóték vagy Liliomfi, utána már nem kell több előadás, mert az lehet, hogy rosszabb lesz, és azt fogják mondani, hogy ezek ennyire voltak képesek.
Szerintetek fenn marad ez a csapat még öt évig?
RJ: Öt évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy nem, és mégis volt benne öt év.
Most mit gondoltok?
RJ: Még mindig van benne öt év. Bármi lehet. A Szovjetunió szétesett három nap alatt, pedig az tovább tartott. Dolgozni kell, mi dolgozunk is, csak lehetne többet.
Ez mind határozatlan válasz.
RJ: Képzeld el, ha ma azt mondom, mindenről mindent tudok, elértem valamit, tehetséges vagyok, nagyon jól csináltam eddig, akkor jövő héten vagy jövőre mit kérdezel tőlem? Neked csinálunk munkát, nem érted? Azt mondjuk, nem tudjuk, erre eljössz majd jövőre, és még mindig nem tudjuk. /nevetés/
FA: Úgy halunk meg, hogy még mindig nem tudjuk.
RJ: Ha tudnád, akkor most nem lenne érdekes, azt mondanád, hogy ez a színház nagyképű, elérte azt, amit akart, megyek inkább a munkácsi színházba.
Ha nem is tudjátok a jövőt, biztosan vannak terveitek.
FA: Nem tudjuk, reméljük.
TV: Most az van, hogy két hónap múlva lesz egy bemutató, aztán lehet, két hét múlva kapjuk a hírt, hogy mégsem lesz, csak egy félévvel később. Ez így van a havi előadásoknál is.
RJ: De ez jó. Eltervezem, hogy elmegyek szüretelni, pihenek egyet: nem mégy, mert van két előadás.
TV: Egyrészt ez nagyon idegesítő dolog tud lenni, mert mindenkinek van magánélete is. Ha betervezel valamit, például egy hosszú hétvégét, egyrészt borzasztó dühítő, amikor azt mondják neked, hogy nem. De valahol ez is mozgatja az egészet.
RJ: Ez is attól függ, hogy hol tartasz a kapcsolatodban. Később, ha van egy hosszú hétvégéd, azt mondod, uramisten, hátha bejön valamilyen előadás. /nevetés/
FA: Mátyás király sem azért járta az országot, mert kíváncsi volt, hogy élnek a parasztok, hanem mert ronda felesége volt. Nézőpont kérdése.
De ez a bizonytalanság azt is jelenti, hogy egyszercsak vége, nincs tovább.
RJ: A bizonytalanság azt jelenti, hogy még élünk. Ez a bizonyosság benne, hogy minden bizonytalan. Ez tuti. Tehát én tudom azt, hogy ha holnap vagy holnapután kérdeznéd meg, akkor sem lenne sokkal jobb a helyzet, sőt még rosszabb lenne.
TV: Sokan felteszik nekünk azt a kérdést, akik normális színházi struktúrában dolgoznak, hogy hogy bírjuk ezt a bizonytalanságot hosszútávon. Mi ezt szoktuk meg. Pont ettől is más ez a dolog.
Ti már nagyon régóta együtt vagytok, főleg akik együtt is tanultak.
RJ: És sokat!
FA: Milyen jó együtt lenni! Most is milyen jó, hogy együtt vagyunk! Például tegnap délután beterveztem valamit magamnak ma reggel 9-re, ekkor felhívtál és megkérdezted, hogy be tudnék-e jönni 9-re. Viszont, ha nem jöttünk volna be, lehet, hogy nem lenne egy ilyen izgalmas beszélgetés, mint amilyen most van. Ez is egy jó pillanat.
TV: Persze, nehéz, hogy sokat vagyunk együtt, de amikor eltelik két hét a csapat nélkül, akkor már hiányzik ez a dolog.
KA: Ne romantikázz! Ez is a szakma része, hogy nagyon unjuk egymást. Nem azért élcelődünk, piszkáljuk, zaklatjuk, molesztáljuk egymást, mert annyira kívánjuk a másikat, vagy jól esik. A szakmai rutint gyakoroljuk. Színpadon majd egyszer beépítem, hogy két hónapon keresztül mindig az őrületbe kergettem, molesztáltam, hogy milyen kövér…
RJ: Kicsit másabban működünk, mint bármelyik társulat. Itt is vannak klikkek, itt is vannak gyűlölködések, utálkozások, a háta mögött beszélünk az embernek… de azért húsz éve egymás mellett utazunk a buszon, és megvagyunk. Lehet, ez hoz össze. És ha új előadást nem is tudunk jót csinálni, de még a régieket el tudjuk játszani. Ha vannak is ilyen gyűlölködések, széthúzások, azok nem gyilkosak, hanem óvodás szinten megy. Olyat még nem láttam, hogy nagyon keresztbe tettünk volna egymásnak.
TV: Vannak gyűlölködések más társulatokban, hallottam olyat, hogy kifúrja az egyik a másikat.
RJ: Vannak komoly konfliktusok, de annyira profin tudjuk ezt kezelni, mert mindenki annyira felnőtt és empatikus.
Tehát, ha összevesztek, akkor is ki kell állni a színpadra, és ugyanúgy kell szeretni egymást.
TV: Előadás közben is össze tudunk veszni.
RJ: Én például nagyon össze tudok veszni Trill Zsoltival vagy Szűcs Nellivel egy előadás alatt, de este már együtt vacsorázunk. Ez kell.
Egyszer azt mondta Szűcs Nelli, hogy amikor ők elmentek Debrecenbe, akkor ti valamelyest fellélegeztetek.
RJ: Én addig is lélegeztem.
KA: Ez tény. Addig csak kizárólag ők kaptak főszerepeket.
Akkor ez jó dolog volt?
KA: Lehetőséget kaptunk. Ugyanakkor az is tény, hogy a királyt a parasztok teszik királlyá. Ha nincs partner, aki alájátsszon, nem megy.
RJ: Van egy csomó parasztunk.
Az hogyan érint, hogy Vidnyánszky nem sokat van itthon?
RJ: Lehetne tragikusan felfogni, de lehet úgy is, hogy ez a valóság. Vannak, akik meg tudnak lépni bizonyos lépéseket, akiknek van tehetsége, adottsága és lehetősége erre. Ha mondjuk még öt évig itt lett volna a beregszászi színházban, akkor is ugyanennyit rendezett volna itthon, aztán járta volna külföldöt. Ehhez képest most van Debrecenben egy színháza, ahol igazgató, tanít a kaposvári egyetemen, Teátrumi Társaságot vezet satöbbi.
Mindemellett van még idő rátok is?
FA: Nincs.
RJ: Van egy nagy családja hat gyerekkel, és még ezen felül is van némi ideje. Nyilván mi önző módon sokkal többet követelnénk, meg fáj, hogy keveset van itthon, hogy nem dolgozunk… De ezt egy idő után meg kell érteni.
Mi lesz, ha a Nemzeti élére kerül?
RJ: Amikor közel volt a Nemzeti Színházhoz 2003-ban, akkor elég sokat voltunk Budapesten. Lejátszottuk a Vadászatot, a Karnyónét, a Szarvassá változott fiút. Nem volt az rossz. Debrecen most is nagyon sok lehetőséget ad néhány embernek. Jó, neked, Kacsa /Kacsur András/, nem. De lásd, a feleséged keresett színésznő. Egyszer csak ki tudsz nőni az árnyékából. /nevetés/
Akkor ez jó, hogy közben ad szerepeket?
RJ: Hát hogyne lenne jó.
KA: Közben lehetőséget teremt arra, hogy bizonyos pályázati pénzekből végre idekerüljön egy normális ember, bár ez nem szokott neki sikerülni, szerintem.
FA: Nem mindig. Mikor a Csongor és Tündének a bemutatója volt, én két nappal azelőtt konkrétan azt éreztem, hogy idegileg össze vagyok roppanva. Amikor meghajoltunk a bemutató után, nem hittem el, hogy ezt is meg tudtuk csinálni ilyen körülmények között. Nagyon nehezen dolgoztunk együtt a rendezővel.
KA: Nem arról beszélek, hogy rossz az előadás, arról beszélek, hogy jött egy ember, aki egészen másképpen gondolkodott, mint mi, vagy mint amit mi megszoktunk, elképzeltünk, elvártunk, és baromi nehéz volt egymásra hangolódni; nem tudom, hogy mennyire sikerült. Neki is nehéz volt nyilván. Borzasztó volt, mert el nem tudtuk képzelni a munkafolyamat bármelyik szakaszán, hogy ezt valamikor abba fogjuk hagyni és a néző majd azt fogja mondani, hogy oké, köszi. Az viszont elképzelhető volt, hogy a néző majd ott ül a végén, és nem érti, mi volt ez.
RJ: Nem, én nem hiszem, hogy így álltál hozzá az előadáshoz. Azért valamennyire ott van az is benne, hogy te csinálod, rosszat pedig nem akarsz csinálni.
KA: Borzasztó instrukciókat adott…
RJ: Az addig tart, míg rendez, utána meg te játszol, nem?
KA: Azt kell csinálni, amit ő mond.
RJ: Nem feltétlenül. Ha nagyon rossz, akkor nem. Felül lehet bírálni. Láttam már olyan rendezőt, aki megcsinált valamit, és nagyon jól csinálta meg, elment és aztán a színészek azt gondolták, hogy ezt lehet jobban, és elkezdtek játszani.
Milyen a Vihar? Olvastam róla egy negatív kritikát.
RJ: Elhitted neki? El kell olvasni legalább tízet, és meg kell nézni az előadást.
Arra vagyok kíváncsi, hogy ti hogy látjátok.
RJ: Mi nem látjuk sehogy, mi csináljuk.