„Egy reggel arra keltem, hogy otthon háború van”

Önkéntes diakóniai szolgálatukat Magyarországon végző kárpátaljai fiatalokkal beszélgettünk arról, hogyan élték meg az elmúlt félévet az ukrajnai háború árnyékában.

„Kárpátaljai fiatalként Magyarországon önkénteskedni olyan, mintha – bizonyos értelemben – hazamennél. Az anyaország, amely befogad, megért és azonosul a személyiségeddel” – olvashatjuk a Kárpátaljai Református Önkéntes Diakóniai Év (KRÖDÉ) honlapján. Az Európai Szolidaritási Testület projekt (ESC) keretein belül megvalósuló programnak köszönhetően már több 18 és 30 év közötti kárpátaljai fiatal kapott lehetőséget arra, hogy önkéntesek legyenek valahol külföldön, akár Magyarországon is. A KRÖDÉ felkészíti őket mindarra, ami várhat rájuk, a fogadó ország kapcsolódó szervezete – nálunk az Önkéntes Diakóniai Év (ÖDE) programirodája – pedig megad nekik minden szükséges támogatást és mentorálást ottlétük során.

Mind a magyarországi önkéntesség, mind a kárpátaljai önkénteseknek nyújtott segítség egészen más színezetet kapott idén, az ukrajnai háborúnak köszönhetően. A nálunk szolgáló önkéntes testvérek számára egyszerre vált bizonytalanabbá és elemibbé az a kötelék, amely otthon maradt családtagjaikhoz fűzi őket, a küldő és fogadó szervezetek számára pedig elsődleges feladattá vált, hogy stabil támaszt nyújtsanak a fiataloknak a nehéz időkben. Hogyan élték meg ezt a rendkívüli helyzetet, mi jelentett segítséget számukra, mit éltek át családjaik Ukrajnában és hogyan képzelik el a jövőjüket? – többek között ezekről kérdeztünk meg két hazánkban önkéntes szolgálatot végző kárpátaljai fiatalt.

Boglárka
A 19 éves, kárpátaljai Bárdecka Boglárka szeptember óta van Budapesten, a Budai Református Gyülekezethez tartozó bölcsődében önkéntes tizenegy hónapon át. „A bölcsődében jelenleg nyolc gyerekre vigyázok, etetem, itatom, pelenkázom, altatom őket, és ha kell sétálni megyünk vagy játszom velük. Szeretem a gyerekeket, szeretek rájuk vigyázni, szeretem, ha nevetnek, mert látom, hogy boldogok. Nyolc testvérem van otthon, és bár nem vér szerinti testvéreim, mert én örökbe fogadott vagyok, mindig is fontos volt számomra, hogy sok gyerek legyen körülöttem. Különösen a kicsik állnak közel hozzám” – mesélte. Azért választotta Magyarországot az önkéntesség helyszínéül, mert biztonságérzetet ad számára, hogy itt ismeri a nyelvet és az embereket.

Ukrajna megtámadásának híre teljesen váratlanul érte őt. „Nagyon ledöbbentem. Féltem, hogy mi történhet a családommal, és sokat sírtam. Bár Kárpátalját nem érte el a háború, de több napon át zárva voltak egyes boltok, nem tankolhattak, nem tudtak friss ételeket venni, és iskola sem volt több héten keresztül. Emellett tehetetlennek érezték magukat. Minden nap felhívtam őket, hogy vannak, de sajnos nem tudtak jó híreket mondani. Kétségbe voltak esve, az egész falu rettegett, hogy vajon mi lesz másnap. Apát a háború második napján átküldték Romániába, fiútestvéremnek meg gyorsan készítettek magyar útlevelet, hogy ki tudjon jönni. Amint meglett az útlevél, rögtön el is indultak, és azóta itt vannak Magyarországon.”

Testvére Magyarországon nemcsak ismerősökre számíthatott, de egy gyülekezet is felkarolta őt a családjával együtt. „Mindenki támogatta őket. Adományt, bútort, segítséget kaptak, és ennek nagyon örültem. Nem számítottam volna erre, hogy ilyen segítőkészek az emberek. Engem is kérdeztek a bölcsődei szülők, hogy vagyok, mi van otthon, miben segíthetnének.” Bár aggódott az otthonmaradottakért, és nem tudott érdemben segíteni rajtuk, számára némi könnyebbséget jelentett, hogy Magyarországon lehet, hogy van mivel lefoglalnia magát, és nem kell közvetlenül átélnie mindazt a traumát, amelyet Kárpátalja élt át napról napra. Ha ott rosszabbra fordulna a helyzet, akkor újabb családtagjai jönnének át a határon.

Karcsi
A szintén 19 éves Kovács Károly egy budapesti hajléktalanszállón vállalt önkéntes szolgálatot. Szeret emberekkel foglalkozni, és az önkéntességet jó lehetőségnek tartotta arra, hogy jobban megismerje és kipróbálja magát. Voltak rokonai Magyarországon, ezért könnyebbség volt, hogy a számára már ismerős Budapestre jöhetett. „Rengeteg új embert is megismerhettem, mert külföldiekkel kerültem egy lakásba: két franciával és egy osztrák-magyar lánnyal” – mesélte Karcsi. „Ez egyrészt fejlesztette az angoltudásomat, mert ez volt a közös nyelv közöttünk, másrészt alaposabban megismertem több kultúrát is. Ebben az évben mindenhol nagyon kedves és segítőkész emberekkel találkoztam.”

Őt is váratlanul érte a háború kirobbanása, mert bár olvasott az interneten az orosz-ukrán konfliktusról, de nem számított rá, hogy ilyen hamar elfajulhat a helyzet. „Egy reggel arra keltem, hogy otthon háború van. A családom Kárpátalján volt. Bár tizenöt éves koromban árva lettem és nevelőszülőkhöz kerültem, mára már olyanok nekem, mint az édes szüleim, így komolyan aggódtam értük. Másnap már írtak is nekem, hogy ne jöjjek haza, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Magyarországon is érzem az aggodalmat és a törődést. Itt mindenki nagyon segítőkész, sokan kérdezik még ma is, hogy mi újság otthon. Mindenkitől számíthattam segítségre, nemcsak az ÖDE-irodától vagy a szolgálati helyemtől.”

Az önkéntes szolgálatban szerencsére nem hozott változást a háború, ugyanúgy folytatta, mint korábban. Kárpátaljai családjának viszont végérvényesen megváltozott az élete. „Nagytestvérem már a háború másnapján eljött onnan, apa körülbelül egy héttel később. Anya otthon maradt a kicsikkel, akiknek nincsen még útlevele. Apa úgy tervezi, hogy ha majd rendeződik a helyzet, akkor inkább hazatérne, testvérem pedig most úgy látja, ő inkább Magyarországon próbálna szerencsét. Anya és a kicsik egyelőre maradnak Kárpátalján. Tartjuk egymással a kapcsolatot, beszélünk is sokat minderről, de minden bizonytalan jelenleg, így nem tudom, valójában kinek mit hoz a jövő.”

Maradnak
Boglárka és Karcsi együtt érkeztek tavaly szeptemberben Budapestre. Azt tervezik, hogy Magyarországon maradnak és augusztusban összeköltöznek. „Ha hazamennék, rögtön elvinnének katonának” – mondta Karcsi, akinek magyarországi önkéntes mentora segít munkát találni. „Bármi történhet a mai világban, ezért jobb, ha időben eldöntjük, hol biztonságosabb számunkra” – tette hozzá Boglárka, aki szeretne a bölcsödében maradni, és közfoglalkoztatottként dolgozni. Az önkéntes diakóniai szolgálatuknak tehát már most hasznát veszik, mégha nem is oly módon, ahogyan érkezésükkor tervezték. Így új értelmet nyer számukra a KRÖDÉ honlapján olvasható gondolat is: „Az anyaország, amely befogad.”

Barna Bálint

Forrás: parokia.hu

Képek: KRÖDÉ, Bárdecka Boglárka, Kovács Károly