Ma lenne 91 éves Latinovits Zoltán

Édesapja fiatalon elhagyta, szeretethiány gyötörte, a színházról mégsem álmodozott soha. Már Bajor Gizi felfigyelt páratlan színészi kvalitásaira, legnagyobb költőink verseit szavalta utánozhatatlanul, így a kiváló minősítéssel megszerzett építészmérnöki diplomáját a vitrinbe zárhatta, és a színpadra lépett. Hiába hozott életébe örömöt „ikercsillaga”, Ruttkai Éva, a rivaldafény lassan elhalványult, konfliktusok kereszttüzébe került, végül lelki tusái legyőzték a „színészkirályt”. 91 éve, 1931. szeptember 9-én született Budapesten Latinovits Zoltán.

Vörös diplomás építészmérnökből „színészkirály”

Latinovits nem tartozott azon legendák közé, akik már gyermekkorukban a színpadról álmodoztak, noha a jövőből visszatekintve elmondható, hogy családja – féltestvérei, Bujtor István és Frenreisz Károly révén –  kiemelkedően fogékony volt a művészetekre.

A gimnáziumi önképzőkörben epizódszerepet kapott a Dózsa György című drámában, és ugyan szövegét lámpalázasan, beszédhibákkal tarkítva mondta el, a korszak egyik neves színésznője, Bajor Gizi az előadás után a következő szavakkal inspirálta: „Maga menjen színésznek!”

A Rákosi-korszak kényszerpályáit követve 1952-ig dolgozott asztalostanoncként és hídépítő munkásként, végül beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol kiváló teljesítményével érdemelte ki a vörös diplomát az építészmérnöki szakon.

Tehetsége nem merült ki a tudományban, profi vitorlázó és kosárlabdázó volt, mellette mély, mai napig feledhetetlen baritonjával hódolt másik szenvedélyének is: a szavalásnak. Életét végigkísérte a magyar líra kiemelkedő alakjainak – József Attila, Ady Endre, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső – megidézése. Hitvallását követve az alkotás küzdelmeiben megfeneklett, útkereső költő gyötrelmeit keltette életre, a mai napig megismételhetetlenül és utolérhetetlenül. A Magyar Televíziónak adott, halála előtti utolsó interjúban kiemelte: „jól verset mondani nemzetépítő feladat.”

Az évek során egyre jobban ambicionálta a színészi pálya, a MÁVAG színjátszó csoportjában ismerkedett meg a sikeres szerepléshez elengedhetetlen fortélyokkal – ekkor még inkább kevesebb, mint több sikerrel, ezért kénytelen volt autodidakta módon gyarapítani hiányos elméleti- és gyakorlati ismereteit. 

Kacifántos, vargabetűkkel tarkított színészi pályájának következő lépcsőfokaként Debrecenben lett segédszínész 1956-ban. Már a meghallgatáson elbűvölte a zsűrit szuggesztív, érzelmekben gazdag előadásmódjával a kezdetben szerelmes figurákat, kapitány urakat alakító, de Török úr szerepét (Légy jó mindhalálig) is hitelesen játszó Latinovits.

Fokozatosan érett bele a „lelkileg púpos” szerepekbe, amelyek a lehengerlő színészi teljesítménye ellenére tartósan megviselték idegrendszerét. Már 1958-ban depresszió gyötörte, A dada című darab után az albérletében találtak rá szörnyű állapotban.

Noha Latinovits elsősorban a színház világában mozgott otthonosan, debreceni korszakában már filmszerepeket is vállalt. „Félrelépései” és a kihagyott színpadi próbák miatt Miskolcra száműzték, ahol az alacsony szakmai színvonal miatt megfeneklettnek érezte karrierjét. Egyfajta kárpótlásul az élet karjai közé sodorta a vendégszínészként fellépő Ruttkai Évát.

Miskolc és a vidéki élet után a fővárosba vezetett a „vándorszínész” útja. Elsőként a Vígszínházban próbált szerencsét, ahol az egyik felejthetetlen alakításában Rómeót, míg Ruttkai Éva Júlia szerepét játszotta. A sikerektől lelkes Latinovits túlhajtotta magát, 1964-ben infarktust kapott, ám a makacs művész orvosai tanácsára folytatta a munkát. Kiemelt szerepben, Cipollaként (Márió és a varázsló) léphetett fel újra a színpadon. Könnyebbséget jelentett számára az azonosulásban, ha karaktereit állati jellemzőkkel ruházhatta fel – Cipolla egy karvaly képében sejlett fel előtte. 

A Vígszínházban ért sérelmei mellett a ki nem élt rendezői ambíciói, a szövegkönyvekkel való elégedetlensége, és az ebből fakadó folyamatos konfliktusai késztették távozásra. Átmenetileg a Tháliában folytatta karrierjét – itt a legendás Őrnagy szerepét szabták rá Örkény István Tóték című regényéből –, majd visszatért a Vígbe, ahol a „versenyszellem” miatt továbbra sem engedték rendezni.

A vehemens és a simulékonyságra – mind az emberi kapcsolatokban, mind a politikában – képtelen Latinovitsnak 1970-ben végleg távoznia kellett. Veszprémben kapott új lehetőséget, és itt végre kamatoztathatta rendezői tehetségét is: Németh László Győzelem című drámáján szívvel-lélekkel dolgozott, a darab minden mozzanatán érződött, hogy saját életéből merített ihletet. A siker kulcsát Latinovits a következőképpen foglalta össze: szellem, kollektíva, csapat – a társulattal együtt hitt abban, hogy alkotásuk világszinvonalú.

1973-as Ködszurkáló írásával végérvényesen elvetette a súlykot, szókimondásával a karhatalom tiltólistájára került (besúgók jelentettek róla), ezért Veszprémből is távoznia kellett. Élete utolsó éveiben megpróbálta a lehetetlent: úgy kritizálni és javítani a rendszert, hogy mindemellett az eredményeit is elismerje. A Színházi Album című műsorban tőle szokatlanul így fogalmazott: „a jóléti állam körvonalai kezdenek kibontakozni”. Ekkor még remélte, hogy visszatérhet és rendezhet. Végül utolsó színházi fellépésére a Fővárosi Operettszínházban került sor, ahol A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak című musical főszerepét játszotta.

Soha nem tartotta magát igazi „filmszínésznek”, legfontosabb színpadi szerepeit jobban értékelte – Willy Loman (Az ügynök halála) vagy Ványa bácsi (Csehov drámája) –, mint filmes sikereit. Ennek ellenére filmszínészként is maradandót alkotott, már fiatalon Törőcsik Mari mellett játszott főszerepet a Gyalog a mennyországba című filmben, továbbá olyan korszakos alkotásokban szerepelt, mint a Pacsirta, a Szindbád, a Szegénylegények, A Pendragon-legenda, Az ötödik pecsét, sőt, Karinthy Frigyes remekműve, Az utazás a koponyám körül című film főszerepével elnyerte a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínészének járó díját.

Életének alig 44 éve alatt a hazai színháztörténelem legnagyobb alakjai közé emelkedett: Jászai Mari-, Balázs Béla- és posztumusz Kossuth-díjas magyar színészünk méltán érdemelte ki a „színészkirály” jelzőt.

A törött lelkű ember

Saját bevallása szerint anyai nagyapja, Gundel Károly éttermében született Budapesten 1931. szeptember 9-én. A sosemvolt boldog családi idill hiányát megérezte, édesapja fiatalon elhagyta őket: ez az élmény életei végéig a szeretetlenség érzését idézte fel lelkében.

Már fiatalon kiviláglott, hogy Latinovits nem „könnyű” ember. Gyermekkorára visszanézve egy interjúban elmondta, hogy „csupa fegyelemben, ösztöneit elnyomva nőtt fel”. Eleinte a színpadon sem érezte otthonosan magát, lámpaláz gyötörte, de a szellem mégis kiszabadult a palackból. Kezdő színészként meg kellett tanulnia, hogyan tud úgy azonosulni karaktereivel, hogy szíve ne szakadjon meg – a szó szoros értelmében ezt sajnos nem tudta megakadályozni. 

A depresszió elől menekülő színészt gyakran egy szerep, vagy teljes szemléletváltás tudta kisegíteni a gödörből. Lucien szerepében (J. Anouilh: Rómeó és Jeanette című darabja) egyfajta önterápiát gyakorolt, megtanulta saját életének kétségeit feldolgozni. „Meghalni semmiség. Próbáld meg először az életet. Nem olyan érdekes és hosszabb” – ezek a szavak rezonáltak Latinovits sötét gondolataira is.

Jelleméről és igazságérzetéről sokat elárul, hogy Miskolcra történő áthelyezésében a hivatalos indoklás szerint – nem hivatalosan a filmes szerepek miatt túl sokat „lógott”– egy kocsmai verekedés játszott közre. Kolleganője becsületét hősiesen védte, de ezért nagy árat fizetett: eltörték az állkapcsát, és az ügy egészen a rendőrségig jutott, Latinovitsot kihágása miatt megbélyegezték.

Magánéletének egyik kulcsszereplője – önmaga vívódásain túl – „ikercsillaga”, Ruttkai Éva. Az ismeretség kezdeteit homály fedi, hiszen eleinte a szerelmespár „illegalitásba” kényszerült. Ruttkai Éva Gábor Miklós felesége volt, lányukat együtt nevelték, és az elfogadott verzió szerint Ruttkai csak akkor vállalta fel szerelmét, amikor Latinovits szívinfarktus miatt kórházba került. Cserhalmi György – a színész közeli barátja – ezzel szemben Debrecenig vezette vissza a szálakat, és rejtélyes telefonhívásokra alapozva feltételezte, hogy Ruttkai már 1956-ban szoros kapcsolatban állt Latinovitssal. A színésznő 1964-ben vált el Gábor Miklóstól, ezután az „ikercsillagok” élettársi kapcsolatban éltek – és noha Latinovits szerette volna –, de közös gyermekkel nem ajándékozta meg őket a sors.

Egyszerre tépték és szerették egymást, de amíg a megőrülésre Latinovits a színpadon engedélyt kapott, otthon már nem volt ennyire nagyvonalú élete párja. Színészi karrierjük ellentétes irányba haladt: míg Ruttkai a Vígszínház társulatának hűséges tagja maradt, addig Latinovitsot csak párja közbenjárása mentette meg a „kicsapástól”. Történt ugyanis, hogy Aczél elvtárs reménytelenül szerelmes volt a színésznőbe, így egy telefonhívásra megmentette az eltévelyedett színészlegendát az elmarasztálásától.

Latinovits ebben a kétszínű, számára nehezen tolerálható közegben nem érezte jól magát. Pszichiátriai kezelésre szorult, így előfordult, hogy míg ő a zártosztályról kapott „kimenőt”, addig Ruttkai Amerikából érkezett haza: találkozásaikat megviselte ez az elviselhetetlen kettősség. Latinovits meggyőződése, hogy groteszk szerepeivel gyógyítani tud, önmagára nem volt érvényes. Magányát egyetlen házikedvence, Bagó kutyája, és a vele gyakran együtt dolgozó fiatal egyetemisták enyhítették.

Halálának rejtélyes körülményei beárnyékolták nagyívű életútját. A konszenzus szerint öngyilkosság történt, de közeli barátai, családtagjai, sőt, maga Ruttkai sem osztotta ezt a véleményt. Korabeli levelei ugyan alapot adhattak az öngyilkosság gyanújára, de nyíltan nem jelentette ki, hogy önkezűleg vetne véget életének. Halála előtt, 1976. június 4-én a következőket írta Cserhalmi Györgynek: „A depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított […] Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat.”

Halálát megelőzően öccsével, Bujtor Istvánnal látogatták meg édesanyjukat Balatonszemesen. 1976. június 4-én együtt indultak családi sétára, Bujtorék visszafordultak, míg Latinovits betért egy pohár borra egyetemi tanár ismerőséhez, ahonnan feldúlva folytatta útját a peronig. A mai napig nincs teljes egyetértés, hogy tudatosan vetette magát a vonat elé, vagy a baleset elkendőzésére a jegyzőkönyvet hamisították meg. A szomorú tény, hogy Latinovits Zoltán 10 perccel a tragédia után belehalt súlyos sérüléseibe, már megváltoztathatatlan.

Ruttkai őrjöngött. Éppen verset mondott volna a budapesti Fészek-klubban, amikor hírt kapott élettársa haláláról. Latinovits emlékezetét Illyés Gyula: Búcsú L. Z.-tól című (expresszionista) versében is megőrizte. A vasárnapi lapok (június 6.) tájékoztattak haláláról, az „egyenkommüniké” a következő volt: „Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában – hosszan tartó, súlyos betegség után – véget vetett életének. A mai magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halála kulturális életünknek súlyos vesztesége. Temetéséről később történik intézkedés.”

Botrányhős nem volt, csak felelősség terheit cipelő, megalkudni képtelen – ezért alkalmanként összeférhetetlen – színész: örök idealista. Az alábbi anekdota Komlós Jánossal, a Mikroszkóp Színpad igazgatójával sokatmondó. Komlós így fogadta: „Nem tudom, miként üdvözöljem itt Önt: mint Latinovits Zoltánt, a híres színészt, mint Latinovits földbirtokos fiát vagy mint a legidősebb Gundel unokát?” Latinovits így válaszolt: „Én sem tudom, kinek köszönjem meg, Komlós Jánosnak, a Mikroszkóp Színház igazgatójának, az egykori ÁVO-s katonatisztnek vagy a zsidó rabbi (fiá)nak?”

Latinovits Zoltán személye örökké velünk marad, feledhetetlen baritonját ma már a csillagok visszhangozzák: 2002-ben színészi nagyságának adózva még kisbolygót is elneveztek róla.

Forrás: mult-kor.hu

Nyitókép: Fortepan/Kádas Tibor