Tóth Árpád: Október

A levegő hideg, kék és merev
S sziszegve metszi éles cirpelés
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, –
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.

Október. Pompa és szín nincs tovább.
Oh, mikor még arany fény lihegett
S tömör bibor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet…
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.

Ősz, fáradt isten! – csendes és unott,
Kinek halavány ujjaid közűl
Arany hullt s már aranyaid unod,
Szeretsz-e? – lelkem hozzád menekűl.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Im hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje…

Mért élek én? – s boldog mért nem vagyok?
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? – és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Oh, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörü vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot…

Oh, ez a vak, szeszélyes földi élet
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak
S mily sánta mind a beteljesedés…
Ez hát az élet-lecke? – e kevés
Bölcseség? – ez a lemondó alázat?…

És mégis, míg elnézem csendesen
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
– Kitárja újra, reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerüségek napfénye után…

És fáj az elmulás… mint egykor, régen,
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött.
Szomorkodtak a félbehagyott étkek…
Poharak alján tompa tűz… a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba…
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett…