Egy művésszel a művészetről

Annak, aki nem foglalkozik képzőművészettel, de le tudja nyűgözni a vászon és a festék művészi találkozása, fontos eseményt jelent, ha találkozhat és beszélgethet egy festőművésszel (pláne, ha az illető alkotásai különösen kedvesek számára). Jómagam legalábbis így vagyok ezzel, ezért Veres Ágotával való beszélgetésem során igyekeztem olyanokat megtudni a művésznőtől, amik az újságcikkekben, életrajzokban nem igazán szerepelnek, s melyek személyes kíváncsiságomat is kielégítik.

– Miért és hogyan nyargalt át a színészettől a festészethez?

– Több oka is volt ennek. Úgy éreztem, színészként nem tőlem függ, milyen úton és milyen tempóban haladok. A társulatban fontos szerepe van a csapatjátéknak, így az egyéni fejlődésem sem csupán önmagamtól függött. Láttam, hogyan fest az édesapám, Veres Péter, megértettem, milyen fontos tényező egy művész számára az elmélyülés képessége, hivatástudat, állhatatosság, kitartás, alázat. Ennek s egyéb dolgoknak a fényében végül úgy döntöttem, hogy felhagyok a színészi pályával. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz az önkifejezés eszköze a számomra, s volt egy „csend-időszakom”. Később letisztultak bennem a dolgok, nagyon hamar tudatosult bennem, hogy ezt akarom csinálni. Festeni. Sok segítséget kaptam az édesapámtól, az első mesteremtől. Szerencsés és rövid időszak volt. Haláláig tanított engem.

– Édesapjától már a színészkedés előtt is kapott festészeti élményeket. Akkor az még nem úgy hatott Önre, mint később?

– Gyerekkoromtól szívtam magamba a művészi szemléletet és a művészet szeretetét. Akaratlanul is kaptam egyfajta passzív „kiképzést”. Nem erre a pályára készültem, sőt, inkább szemközt mentem vele. Az apám látta, hogy művelhetném és szerette volna is. Akkor merült fel a színészet mint lehetséges pálya az életemben. Nagy szerelem maradt a színház, ma már csak a nézői élmény miatt. Hálás vagyok a sorsnak érte, mert rengeteg dolgot értettem meg általa.

– Hogyan születnek meg a művei? Hogyan jut el az ihlettől, az ötlettől a megvalósításig?

– Élethűen ábrázolni valamit alapvető fontosságú. Még nem biztos, hogy benne van az egyéni véleményem, szemléletmódom, stílusom és sorolhatnám. Ehhez sok idő kell, keresgélés, tévedés, rácsodálkozás. Picasso sem kezdett el azonnal kubista módon festeni. Előtte megtanult tökéletesen rajzolni, majd eljutott egyfajta látásmódig, s aszerint ábrázolt. A saját útján haladt. Amikor már tudom, miféle vizuális nyelv szerint akarok festeni, az ötletemet megpróbálom ráhelyezni. Mikor megszületik bennem az ötlet, tudom, hogyan szeretném azt megvalósítani. Látom a formát, látom a színt. Jó esetben. Persze van, hogy nem boldogul az ember. De a gyötrődés, útkeresés fontos fázisa az alkotói munkának.

– S hogy születik meg az ötlet? Meglát valamit és…?

– Isten szikrája mindenekfölött. Séta, utazás, kirándulás közben, vagy csak úgy egyszerűen valahol meglátok egy színkombinációt és azon gondolkodom, hogy lehetne megcsinálni.

– A színekre vagy a formákra fektet inkább hangsúlyt?

– Számomra a szín a fontosabb, bár a kettő együtt kell, hogy megszólaljon. Azt vallom, amit az apám tanított nekem, hogy a festészetben a színélmény a meghatározó. Például egy utcarészlet vagy sokadalom a téren érzékeltethető színekkel, létezik olyan megoldás, ahol a forma alárendelt szerepű.

– Van olyan festmény, ami fontosabb a számára a többinél?

– Igen, több is van. Egy sokat dédelgetett gondolat sikeres leképezése, vagy épp egy hirtelen ihletésű munka. Mindegyik valahogy megszületik bennem, szerves részem, mint egy fontos emlék.

– És mik a kedvencek?

– A Terasz-sorozatból többet is szeretek. Főleg az elsőket, mert ott a ritmus, a fények, a formák, a székek állásának játéka folytán elindult egy láncreakció. Új és érdekes lehetőségek nyíltak meg előttem. A gondolatiságban is előbbre tudtam lépni általuk.

– Olyan munkája van, amiről úgy érzi, nem sikerült? Nem tetszik az, ami született?

–Az alkotás folyamatos próbatétel. Az ember kínlódik közben, küzd. Ezalatt szerintem rengeteg munkát elront. Ebben áll minden fejlődés. Csak csinálni kell, elrontani, s folytatni, míg nem sikerül, anélkül, hogy ihletre várna az ember. Vannak félbehagyott munkáim is, mert egyszerűen leállt bennem a megoldás. Vannak képek, amelyek hosszú ideig várják a befejezésüket.

– Rendszeresen jár alkotótáborokba. Ezek a tanulás vagy a hatások, az ihlet miatt hasznosak inkább?

– Alkotótáborba menni mindig egyfajta ünnepi rákészülődés, mert tudom, hogy más elfoglaltságom nem lesz, csak álló nap a legfontosabbal foglalkozni, festészkedni. Közben sok benyomás éri az embert, ötletek halmaza, alkotói kedv. Van, hogy azért megyünk, hogy természetet fessünk, hogy feltöltődjünk színemlékekkel, formákkal. Onnan lehet majd meríteni. Ez szolgál majd alapjául számos alkotói munkának. De van, hogy egy konkrét témát szeretnék feldolgozni. Nem érdemes azonban táborról táborra vándorolni, mert így nem marad idő a kapott élmények feldolgozására.

– Van kedvenc festője?

– Sok kedvenc van. Kiemelni közülük egyet nagyon nehéz. Talán a fauvista mozgalom tagjai, Henri Matisse, André Derain, Maurice de Vlaminck.

– Pályája elején selyemfestészettel foglalkozott. Miért váltott?

– A selyemfestészet nőies, finom, nagy precizitást és jó rajzkészséget igénylő technika. Néhány évig foglalkoztam vele, aztán azt éreztem, nem vagyok képes technikailag elérni azt a hatást, amit szeretnék. Határra értem. Korántsem arra célzok, hogy a selyemfestészet csúcsán voltam, s jobban csinálni már nem lehetett volna. Egyszerűen úgy éreztem, nem tudom elérni benne azt a látványt, amit szeretnék. Leálltam vele és áttértem egy olyan technikára, amiben több kísérletezési lehetőséget láttam.

– Sokáig tartott az átmenet?

– Nem. Csak annyi kellett, hogy megértsem, már nem tudom kifejezni magam a selyemfestészetben. Született egy döntés és rögtön jött az olaj, az akril.

– Selyemfestő korszakában csak azzal foglalkozott?

– Nem, de ennek szenteltem időm nagy részét, s csak ritkán festettem mással.

– És színészi pályája során festett?

– Nem. Kitöltött az az életmód. Egész embert követelt, ahogy a festészet is. Szerintem egyszerre csak egy dolgot lehet igazán jól csinálni.

– Mit gondol a kárpátaljai képzőművészetről?

– A kortárs kárpátaljai művészetben hála Istennek vannak egyéniségek, ami nagyon jó. Nagyszerű dolog, ha egy nemzet különbözősége is meglátszik rajta. Ahol élünk jó közeg, pont azért, mert nem vagyunk elkényeztetve.

– Hogy alakult a tavalyi éve?

– Sok apró eseményből tevődik össze az ember élete. A tavalyi évem is ilyen lépések sorozatából állt. Nem történt semmi kiemelkedő esemény. Haladok az utamon, a sajátomon, a saját tempómban.