Kapcsolatom az Úrral

Egy alkalommal Jézus Isten embereknek szóló teljes üzenetét két pontban foglalta össze: Szeresd Istent teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat.

Sokatmondó, hogy Jézus beszélgetőpartnerének is a második felszólítással volt problémája: de ki az én felebarátom? Ezt követően mondja el Jézus az irgalmas szamaritánus történetét, amiben megfordítja a kérdést, és visszakérdez: kinek vagy te a felebarátja? Annak vagyok a felebarátja, aki a segítségemre szorul, akivel együtt élem mindennapjaimat. Aki megkerülhetetlen. A kérdés nem az, hogy NEKEM mit adnak, hanem az, hogy ÉN mit adhatok. Mi az, amit nekem kell adnom.

A keresztény vallásosság egyik nagy buktatója a második rész elhazudása, vagy figyelmen kívül hagyása. Figyeld meg, hogy milyen sok figyelmet szentelsz annak, hogy Istennel rendben van-e a kapcsolatod. Ha bármilyen nehézség adódik az életedben, rögtön arra gondolsz, hogy nincsen rendben a kapcsolatod Istennel. Az igehirdetések is gyakran ennél a felhívásnál időznek: „hogy állsz az Úrral”? Önmagunkat figyeljük folyamatosan. Vajon elég jó hívő vagyok? Rendszeresen imádkozom? Minden reggel olvasok Bibliát? Járok rendszeresen gyülekezetbe? Mert ha ezeket teljesítem, akkor úgy érzem, a válaszom: igen, minden rendben van Isten és közöttem. Saját vallásos érzésünk áll a középpontban: én elég jó hívő vagyok-e? Ha teljesítem a vallásos előírásokat (tedd ezt és ezt), akkor nyugodt lehetek.

Igen ám, de ebben a rendszerben hogyan döbbenhetek rá arra, hogy valami NEM OK? Bezárul a kör: ha teljesítem a formai követelményeket, akkor az Istennel való kapcsolatomban nem lehet gond. Amikor nagyon sok nehézségen megyünk keresztül, talán még meg is fogalmazódik bennünk a felháborodás: de hát én mindent megtettem, hogy rendben legyen a kapcsolatom Istennel. Mi lehet a gond?

Ha nem lépünk tovább a második felszólításba, akkor az első felszólításnak sem tettünk eleget. Ha én Istent teljes szívemből, lelkemből, elmémből és erőmből szeretem (már, amennyiben ez lehetséges!), egyszerűen nem történhet meg az, hogy nem kerül a látóterembe a MÁSIK ember. Az, hogy rendben van-e a kapcsolatom az Úrral, az abban mérhető le, hogy rendben van-e a kapcsolatom az emberekkel. Nem lehet úgy Istennek „jóban lenni”, hogy közben az emberekkel nem vagyok „jóban”. A Biblia tele van ezzel a megállapítással. Ha valaki nem szereti a testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Isten, akit nem lát? Ha valaki nem szereti a testvérét, az Istent sem szereti.

Ha szembesültem Isten szeretetével, akkor nem tudom megtenni, hogy ne szeressem az embereket. Tudod miért? Mert Isten annyira szerette az embereket (igen, azokat is, akik nem szimpatikusak neked!), hogy egyetlen Fiát küldte ezekért a csapnivaló emberekért a földre. Jézus, akiben Isten szeretetét a legszebben láthatjuk, annyira szerette az embereket, hogy hagyta magát megkínozni, megalázni, és keresztre feszíteni csak azért, hogy az általa szeretett embereknek életük lehessen. Hogy legyen lehetősége minden embernek az újrakezdésre (újjászületés).

Annyira van rendben a kapcsolatom Istennel, amennyire rendben vannak az emberi kapcsolataim. Ha gyűlöletet érzek az emberekkel szemben, ha önző módon csak saját magam fontosságát hangsúlyozom, ha vallásos formalitásokban látom a keresztény hit lényegét, akkor nem lehet rendben a kapcsolatom Istennel. Isten ugyanis azt mondja, hogy szeresd felebarátodat!

Jézus tanítványai lelkére kötötte, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Ő szeretett minket, mert a világ erről fogja majd megismerni az Ő tanítványait. Annyiban vagyunk Jézus követői, mennyiben az emberek iránti önfeláldozó szeretet hatja át az életünket.