Karitászosan

Megkérnek egy 3 perces feladatra, és 30 percet szenvedek azon, hogy nem hiszem el, hogy már megint én, már megint nekem kell…

Észrevettétek, hogy az, amikor segítünk, az esetek többségében sokkal kevesebb energiát vesz igénybe, mint az, amikor az igazságérzetünket túráztatva kesergünk? Ha készségesen megcsináljuk, 10 perc múlva már nem is emlékszünk az egészre, de ha szenvedősre vesszük a figurát, napokig visszatérő motívum lesz a kesergés. Vagy, amíg végiggondoljuk és mérlegeljük, hogy segítsünk-e az öreg néninek felvinni a lépcsőn a kis-kockás-gurulós-bevásárló-szerkentyűjét, addig már kétszer felértünk volna? Mennyibe telik megdicsérni valakit? Mennyibe telik átadni a helyedet a buszon? Mennyibe telik elmosogatni? Tudtátok, hogy a nehéz természetű emberek kezelésére az egyik leghatékonyabb stratégia a kedvesség? A legszúrósabb sündisznót is meg lehet szelidíteni a jószándékkal.
True story. Nem a mulyaságról, meg nem arról beszélek, hogy hagyjuk magunkat kihasználni. Legtöbbször viszont sokkal könnyebb lenne szimplán jót tenni, mint a büszkeségünket fitogtatni. Szociálpszichológiai tény, hogy azzal, hogy segítünk valakin, pozitív érzelmek szabadulnak fel bennünk, hasznosabbnak és jobban fogjuk érezni magunkat. Így vagyunk összerakva. Jót tenni színtiszta „racionalitás”.

„Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel.” Gal. 6:10