60 éve hunyt el Lajtha László

Hatvan éve, 1963. február 16-án halt meg Budapesten Lajtha László Kossuth-díjas zeneszerző, népzenekutató.

Budapesten született 1892. június 30-án. A pesti Zeneakadémián Herzfeld Viktor zeneszerzés-, Szendy Árpád zongora- tanítványa volt. Lipcsében, Genfben, majd Párizsban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Vincent d’Indy volt a mestere. Emellett Budapesten közgazdasági doktorátust szerzett.

Népdalgyűjtő munkáját 1910-ben kezdte, Bartók Béla munkatársaként döntő szerepet vállalt a népzenekutatásban.

1913-ban a Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének őre lett, ekkor írta első művét: Des esquisses d’un musicien (Egy muzsikus vázlatai) címmel.

Az első világháborút katonaként szolgálta végig. Bartók, Kodály, Lajtha – e három nevet Kassák Lajos írta le először egymás mellé a Ma hasábjain 1919-ben.

1919-től a Nemzeti Zenede tanára, s tanítványa volt Ferencsik János és Tátrai Vilmos, akik később gyakran játszották műveit.

1924-től a Néprajzi Múzeumban dolgozott.

1928-ban II. kvartettjét Párizsban adták elő, ekkor rendelt tőle az amerikai Elisabeth Coolidge egy újabbat, melyért 1929-ben Coolidge-díjat kapott.

1930-tól Bartókkal együtt a Népszövetség Szellemi Együttműködési Intézetében, majd a Népművészeti és Népi Hagyományok Bizottságában dolgozott. Ekkori fontosabb művei: Hegedűverseny (1931), I. szimfónia (1936). Táncjátékot írt Arisztophanész nyomán Lysistrata címmel, melyet 1937-ben adott elő az Operaház.

A II. világháború előtti erdélyi, a széki népzenét gyűjtő kutatásait később Vas és Sopron megyei gyűjtésekkel egészítette ki, itt Erdélyi Zsuzsanna volt a munkatársa. Sokat kutatta a cigányok zenéjét is.

1945-49 között a Nemzeti Zenede igazgatója volt, s a Rádió zenei vezetője.

1947-48-ban Párizsban és Londonban dolgozott, a Nemzetközi Népzenei Tanács (IMFC) egyik alapítója és elnökségi tagja lett. Mire hazajött, állásától megfosztották, jövedelme nem maradt. Később Újfalussy József javaslatára a Népművelési Minisztériumtól támogatást kapott, s 1952-től népzenegyűjtést tanított a Zeneakadémián.

Lajtha zeneszerzői életműve a magyar és kelet-európai népzenén kívül a francia impresszionizmus stílusjegyeit viseli magán: a lineáris, ellenpontozó dallamok, a különböző zenei stílusrétegek, köztük a magyar hagyományok egyéni leleményű egyesítése, a hangszeres technika mozgékony, nagy igényű kezelése jellemzi. Mindez távol állt a nálunk megszokott, német iskolán nőtt zenétől, ezért

miközben külföldi ismertsége egyre nőtt, itthon műveit szokatlanságuk miatt nehezen fogadták be.

Nagyzenekari Miséje fríg hangnemben (A szorongattatás napjaiban alcímmel, 1950) a XX. század egyik remeke, csak egyszer hangozhatott el a rádióban.

A Kossuth-díjat 1951-ben kapta, amikor egy triója nagy sikert aratott Velencében, s Rákosi kijelentette: „Adjanak valamit neki, túl jó a híre a nemzetközi zenei életben”. Az indoklás nem zeneszerzői, hanem zenetudományi tevékenységéről beszélt. Lajtha nem is akarta a díjat elfogadni, majd mégis átvette és a pénzt elbocsátott tudósok és szerzetesek közt szétosztotta.

Nem volt hajlandó pártállami megrendelésre zenét írni, éveken át többek között ezért nem kapott útlevelet, így nem tehetett eleget külföldi meghívásainak.

Ennek dacára Franciaországban sokkal ismertebb volt, mint Magyarországon. A Francia Szépművészeti Akadémia, első magyarként 1955-ben tagjává választotta, de nem mehetett ki az ünnepségre.

Megzenésítette T. S. Eliot Becket Tamásról szóló, Gyilkosság a székesegyházban című drámáját. VII. szimfóniája az 1956-os forradalom zenei tablója. Bár az orosz csizmák dübörgését hallani benne, mégis a Himnusz reményteli hangjaival végződik. A darabot 1958-ban, Párizsban mutatták be. A forradalom után zaklatták, de nem merték bántani. Később újra kiengedték Európába, 1959-ben a Sorbonne-on, 1960-ban Svédországban tartott előadásokat a népzenéről.

Közel száz darabot, kilenc szimfóniát, tíz vonósnégyest, két misét írt. Elsősorban zenekari komponista, de kiemelkedő zenepedagógus, ragyogó zongorista is volt, írt kórusművet is,

1954-ben a Magnificatot. Korai műveiben, így az 1930-as Scherzo et Toccatában merész harmóniáit, később, az 1936-os Divertissement-ban és az 1944-es Capriccióban polifonikus gondolkodásmódját, utolsó szimfóniáiban és vonósnégyeseiben melódiáit és egyszerűsödő hangzását csodálhatjuk.

Tudatosan elkülönítette magában a népzenekutatót és a zeneszerzőt.

A néptánckutatás terén is úttörő volt, a táncokat a koreográfia lejegyzése mellett filmen is rögzítette. A táncház-mozgalom tőle kapta a legfontosabb indítást. Ő ismerte fel az egyes népdaltípusok és az egyházi zene, főleg a gregorián rokonságát.

Jelentőségét, ahogy az sok más magyar tudós és művész esetében is megtörtént, elsősorban külföldön ismerték fel. Hazájában mindeddig méltatlanul mellőzik, műveit ma is többet játsszák külföldön, mint idehaza. Nevét zenei társaság, alapítvány és zenei díj őrzi, századik születésnapján, 1992-ben Lajtha László emlékkiállítás nyílt a Néprajzi Múzeumban.

Fia, ifjabb László híres rákkutató, másik fia, Ábel agykutató lett.

Forrás: MTI

Nyitókép: reformatus.hu