A türelem rózsát terem

Amikor felkértek az írásra, rám bízták a témaválasztást. Azonnal az a gondolatom támadt, hogy a háláról szól majd az írásom. Ebben megnyugodva hagytam, hogy teljenek a napok és közben sok minden fogalmazódott meg bennem a témával kapcsolatban. A határidő közeledett, és én kitűztem egy napot, eldöntve, hogy aznap biztosan papírra vetem a gondolataimat. És itt jött a jól ismert de…

Gondolom mindannyiótokkal előfordult már, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztétek. Na, velem is ugyanez történt. Az a bizonyos napom szépen eltervezett volt, elvittem a gyerekeket az óvodába, elkészítettem az ebédhez valót, és nekikezdtem a betervezett feladataim elvégzésébe. Viszont miközben próbáltam minél gyorsabban végezni a dolgaimmal, az annál inkább nem sikerült. Számtalan váratlan hívás, kérdés, segítségkérés fonódott be a teendőim közé, amiket én nem terveztem be aznapra. Ezért egyre bosszúsabban válaszoltam a telefonhívásokra, és siettettem, szinte leráztam a tőlem segítséget kérőket. Közben pedig azzal nyugtattam magam, hogy ezt most csak azért teszem, mert időben végeznem kell az általam betervezett dolgokkal.

Aztán jött egy telefonhívás apukámtól, akivel szintén türelmetlenül, sőt már ingerülten beszéltem. Erre reagálva ő a beszélgetés végén azt mondta: „Szeretlek, és kérlek ne siess, próbálj meg lenyugodni.”. A hívás véget ért, én pedig megértettem, hogy mennyire igaza van. Azzal, hogy sietve akarok végezni a feladataimmal, nem előrébb leszek, hanem sokkal inkább hátrébb. Megálltam, és jött a gondolat, hogy most nem a háláról fogok írni, hanem inkább a türelemről…

Eszembe jutott, hogy apukám kislány koromtól kezdve próbált mindig türelmes lenni velem. Visszaemlékeztem, hányszor hagyta abba a feladatait, a munkáját, mert én a segítségét kértem. Sokszor, nagyon sokszor. Eközben pedig nem volt türelmetlen, nem tett szemrehányást, csak jött és segített.

Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy Isten mennyit várt már rám – számtalanszor fordult türelemmel felém. Sőt, türelmesen vár még ma is. Rám és rád is. Várja, hogy mikor tanuljuk meg igazán Rá bízni az életünket, az időnket, a gondjainkat…

Hányszor érezted azt, hogy a határidős szakdolgozatod, a munkád, a ház körüli tennivalóid beszippantanak? Hogy a gondolataid csak ezek körül tudnak forogni, és nem akarod, hogy valaki akár csak egy percet is elvegyen ebből az értékes időből? Én azon a bizonyos napon így éreztem magam, és bár csak néhány percet vettek volna el tőlem, mégis nem szívesen adtam.

Könnyű a türelmet gyakorolni akkor, mikor minden a tervek szerint alakul. De mi történik, ha nem valósul meg, amit akarunk? Ilyenkor sokszor ingerültek és visszautasítóak vagyunk a másik emberrel.

 A Példabeszédek könyvének 16-ik részében azt olvassuk, hogy „Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít” (32).  Tényleg ennyire sokat ér az, hogy egy ember türelmes? Igen! Be kell vallanom, hogy nem vagyok a türelem nagy mestere, de nagyon régi vágyam, hogy formálódjak és változzak ezen a téren. Istent kérem, hogy segítsen ebben, de azt is tudom, hogy nekem is tennem kell érte.

Ne hagyd, hogy a tempó, amit a világ diktál, elnyomja benned a fényt! Isten ragyogó fényét, amit feladatod továbbadni a körülötted lévő embereknek. Épp ezért meg kell tanulni, minél többet gyakorolni a türelmet. Ráadásul, ha türelmesebbek vagyunk, nemcsak a másik emberrel teszünk jót, hanem saját magunkkal is.

Biró Alexandra

Forrás: teso.blog

Nyitókép: Pallay Ferenc felvétele