94 éve született Székely János
Kilencvennégy éve, 1929. március 7-én született Tordán Székely János romániai magyar költő, próza- és drámaíró.
Elemi iskoláit szülővárosában végezte, ezután Marosvásárhelyen kadétiskolába járt.
Serdülőként a II. világháború végén a frontra vitték, nyugati fogságba került, így csak késéssel, 1948-ban érettségizett a marosvásárhelyi református kollégiumban.
Háborús tapasztalatait csak három évtizednyi érlelés után dolgozta fel A nyugati hadtest című esszéregényében.
1952-ben diplomát szerzett a kolozsvári egyetem filozófia szakán, ezután lektorként dolgozott a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében. 1956-tól az Igaz Szó versrovatának szerkesztője volt, 1989-ben ment nyugdíjba.
Kamaszként szobrásznak készült, aztán hátat fordított a holt anyagnak (fia választotta ezt a hivatást), miként a diploma után a szikár filozófiának is, s inkább a lírához pártolt.
Első versei az Utunkban jelentek meg az 1950-es évek elején. 1953-ban jelent meg első műfordításkötete (Mihail Beniuc költeményeit ültette át magyarra), 1955-ben első önálló verseskötete, Csillagfényben címmel.
Költészete a hatvanas években jutott csúcspontjára,
majd lassanként megtört a költészet küldetésébe és jövőjébe vetettbizalma. 1970-ben tette közzé válogatott verseit Egy láda anyag címmel, s akkor felhagyott a verseléssel is.
„A költészet halott” – írta 1973-ban.
Székely János költői életműve a modern magyar líra „nyugatos” hagyományait követi: az egyéniség kultuszától vezet a szigorú önvizsgálatig. Annak az értelmiségnek a morális kérdéseit veti fel, amely nemzetiségi sorban szerezte történelmi élményeit.
1969-ben regénnyel jelentkezett (Soó Péter bánata), de felhalmozott történelmi tapasztalatait ezután inkább esszékben és drámai művekben fogalmazta meg. Darabjait – Protestánsok, Caligula helytartója, Vak Béla király, Dózsa, Mórok – egymás után mutatták be a Gyulai Várszínházban, a fővárosi színházakban, s a magyar televízió képernyőjén. Marosvásárhelyen, ahol csaknem negyven évig alkotott, nem játszották ezeket a drámákat, az első amelyet színre vittek közvetlenül a diktatúra bukása előtt az erdélyi városban, az Irgalmas hazugság volt.
Erkölcsfilozófiai indíttatású műveiben elvek, ideológiák harcolnak egymással, s ennek a tétje az emberi szabadság, vagyis az, hogy az egyén miként tudja függetleníteni magát egy rossz hatalom kísértéseitől, és miként szabadulhat nyomása alól.
A diktatúra és a kisebbségi lét szorításában történelmi analógiákat keresett és talált, de mindenki ráismerhetett a kor hatalmi szituációira és tipikus emberi, politikai magatartásaira.
Székely János saját drámáiról így beszélt:
„Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát, és kiírtam magamból az öngyilkosságomat”.
Fel sem merült benne soha, hogy elhagyja nehéz sorsú szülőföldjét,
a hatalommal csak belső erkölcsi parancsra, három évre volt hajlandó kompromisszumot kötni, azért, hogy apja kiszabaduljon a börtönből.
Egyébként soha semmilyen kitüntetést nem fogadott el, különc volt:
nem vett részt irodalmi mozgalmakban és társaságokban, sétapálcával járt az utcán, s abban is eltért a kordivattól, hogy az erdélyi magyar irodalomban helytelenített mindennemű formabontást.
A siker nem érdekelte, nem azért írta darabjait, hogy sikert arassanak, hanem, hogy elmondja azt, amit fontosnak tart, ami hasznos az emberek számára, amitől valamikor valaki majd jobban megérti a világot.
A szíve vitte el 1992. augusztus 23-án. Emlékét feleségével, az 1993-ban meghalt Varró Ilona írónővel együtt örökíti meg a marosvásárhelyi ház falán Magyarországon élő fiuk, Székely Jenő János gránitkőből készült plasztikai domborműve.
Forrás: MTI
Nyitókép: e-nepujsag.ro