154 éve hunyt el Hector Berlioz

„Szomorúsága minden nappal sötétebb és keserűbb lett, a fájdalom mind mélyebben vésődött szép, vad arcába, amely olyan volt, mint levegő-égbe vágyó sasé, amely elől elzárták a szabadság útját” – mondta gyászbeszédében Théophile Gautier a montmartre-i sírkertben 1869. március 11-én a neves francia zeneszerző, az Institut tagja, a Becsületrend tisztje, Hector Berlioz temetésén. A Rákóczi-induló szerzője 1869. március 8-án hunyt el hosszú szenvedés és hetekig tartó agónia után.    

A komoly zene iránt kevéssé érdeklődő magyar embereknek neve elsősorban a Rákóczi-indulóhoz kötődik, a Rákóczi-nótából 1810 körül kialakult, magyar nemzeti indulóhoz, amelynek ismeretlen szerzőjét Bihariban, Ruzitskában, vagy Schollban sejtik, s amelynek leghíresebb feldolgozásait Liszt Ferenc (1852) és Berlioz (1846)
alkotta meg.

Hector Berlioz 1803. december 11-én a Grenoble környéki kisvárosban, La Cote-St-Andréban született liberális szellemű orvos gyermekként. Már gimnazista korában komponált, jóllehet nem folytatott rendszeres zenei tanulmányokat. Az érettségi után, 1821-ben Párizsba ment, és ott beiratkozott az orvosi egyetemre.
Tanulmányai helyett azonban érdeklődése az opera felé fordult.

Glucknak köszönhette (Iphigenia Taurisban) életre szóló találkozását a zenével, s elhatározta, hogy zeneszerző lesz. Szülei ellenezték elhatározását, de ennek ellenére 1826-ban beiratkozott a Konzervatóriumba Lesuer-hez zeneszerzés szakra.

Hosszú zeneszerzői és karmesteri pályafutása során egész sor maradandó kompozíciót alkotott.

Zenekari műveket (Fantasztikus szimfónia, Harold Itáliában, Rómeo és Júlia), operákat (Benvenuto Cellini, A trójaiak, Béatrice és Bénédict), vokális-zenekari műveket (Faust elkárhozása – e drámai legendában szerepel a Rákóczi-induló, Krisztus gyermekkora – oratórium), egyházi zenét (Grande messe des morts – rekviem, Te Deum) és dalokat.

Esztétikájának és művészetének kialakulása egybeesik a júliusi forradalommal (1830) és a francia irodalom nagy romantikus nemzedékének zászlóbontásával. A maga – mi tagadás, tragikus fordulatokban bővelkedő – életét öntötte zenébe, de látomásos erővel. Zenéjének kifejezőereje elsősorban zseniális hangszínérzékéből és hangszerelő tudásából táplálkozott. Rendkívüli érzéke volt a hangszerek sajátos színe, karaktere és drámai kifejezőereje iránt.

Hector Berlioz életművének és zsenialitásának ellenére sem lett népszerű.

Az 1848 utáni nemzedék már nem értette meg állandó romantikus lángolását, forradalmi pátoszát.

Zenetörténeti jelentősége ennek ellenére szinte felmérhetetlen.

A XIX. század reprezentáns műfajának, a szimfonikus költeménynek legfőbb előkészítője, programszerűségében Liszt, a dráma és zene összeegyeztetésében pedig Wagner előfutára volt.

Magánéletét tragédiák valóságos sorozata kísérte.

Anyja, apja, két nővére és két felesége után fiát is elvesztette: Louis Berlioz 1867-ben 33 éves korában sárgalázban hunyt el Havannában. Második feleségének, Marie Recio operaénekesnőnek 1862-ben bekövetkezett halála után magányos különcként élte le hátralévő életét.

Teljes elszigeteltségét csak Liszt barátsága enyhítette, no meg újbóli találkozása gyermekkori szerelmével, a Pleyel zongoragyároshoz nőül ment és megözvegyült Estellával.

Utolsó éviben ugyan még betegen is hangversenykörutat tett (Bécs, Köln, Szentpétervár és Moszkva), de
ezek a sikerek sem tudták feledtetni vele, hogy hazája nem fogadta be művészetét. A halál egy fáradt, beteg, megtört és meg nem értett művészt váltott meg szenvedéseitől.

Forrás: MTI

Nyitókép: gallica.bnf.fr