Kovács Mária: Asszonyok

Én még láttam a rózsafüzért anyám kezében.
Fehérek voltak a gyöngyszemek s a kéz dologvert, vörös.
És – «Szüzanyám segíts!» – szorongva ha kívánt valamit
– amit kívánt megadták-e vajjon – nem tudom.
De tudom, hogy riadt szeméből
mely köztünk s az ég között járta koldulásait fénytelen
– nem egyszer pergett szép meleg könnyfüzér
édes arcáról vissza a szív felé.

Bocsássa is meg ő – hogy nekem
csak a gyöngyök selymén ámult föl madárfüttyös vérem
és ágbogas kölyök-magamra mertem aggatni titkon
fáradt titkai tudóját.
Fehérek voltak a gyöngyszemek hiszen
és éretlen, csúcsos két kis vállam is fehér.

Később leszakadtak rólam mind a szemek.
Gyürt pilláim alól az én arcomra is pergett
forró könnyfüzér – s a két kezem
épp mint az ő két keze, dologvert, vörös –
mint két duzzadt bunkóba gyürve mind
fáradt napjaink.

De míg ő sóhajjal tűrte csak ünneplője redőin
én kirakom nyugodtan térdeimre már –
lássátok