Tarpai Zsófia: Harangok vonulása

Hervay Gizellának

Ma kedvem volt kiülni a filagóriába.
A Nap és én szemből ragyogtunk egymásra,
s azon gondolkodtam, hogy miért készítenek valakik
még most is gyékény kosarakat.

Sokakat gyötör az antikvitás. Akiket gyötör, azok
tudják csak, hogy visszanyúlni érte nem lehet.
Ilyenkor látom meg, hogy mennyire szép a kert,
mikor a befülledt gyomok közé belakja magát a tavasz.
Hiányoltam a társaságot és már kávét kívántam.
El akartam panaszolni valakinek, hogy engem összegyűr
a változás és, hogy hiába mondom:
nem adom oda ezt a földet! Mégsem értik.
Az emberek rájönnek aztán, hogy elvették.
Nem volt kedvem ezen tovább töprengeni.

Felfutnak arcomig a rózsák,
tobzódnak köröttem az illatok.
Bolond rózsák – gondoltam –,
fölfelé igen, de elfutni nem tudnak.
Ma kedvem volt zsémbesnek hinni a madarakat,
és dallamnak a hintanyikorgást.

Mindig azért törtünk meg, mert nem ismertük a kottákat,
és nem is volt szabad megértenünk azokat.

Mindenem, amim van, ide kívánkozik – suttogtam
a falfestés repedései felé,
miközben felírta a romlás a falakra:
quod ad me attinet.

Harangozni kezdtek.
Azt gondoltam, a harang az egyetlen, ami most állandó.
Isten tudja csak, hány helyre jut el szavuk.
Visznek magukkal gyászt, tájakat és egy bárkányi állatot,
aztán csak vonulnak, vonulnak a harangok.

Forrás: Együtt folyóirat