A halábori File Aranka mestersége

Kevés növény alkalmas arra, hogy a szálaiban végigfutó rostokból anyagot szőjenek: ezek egyike a kender, melynek termesztéséhez a történelmi Magyarország éghajlata kitűnően megfelel(t). Kendertermesztéssel egészen a múlt század első feléig szinte minden településen foglalkoztak, nem utolsósorban azért, mert ebből készítették a mindennapi élethez nélkülözhetetlen vásznat.
A kendertermesztés és feldolgozás szinte teljes egészében a falusi nők munkája volt: a Haláboron élő, 85 éves File Aranka néni még jól emlékszik a régi paraszti életnek erre a ma már szinte teljesen feledésbe merült fejezetére. Az idős asszony életének nagy részét végigkísérte a szövés: jelenleg a pokróckészítésben aktív. Pokrócot szőtt akkor is, mikor elbeszélgettem vele, ennek ellenére szívesen mesélt ifjúkoráról és munkájáról.

„A kenderrel való munka, valamint a szövés és a fonás szervesen hozzátartozott a régi paraszti világ mindennapjaihoz – meséli Aranka néni. – Szegény világban éltünk, keményen kellett dolgoznunk már gyermekkorunk óta. A lányoknak nemcsak főzni kellett megtanulniuk, hanem többek között szőni és fonni is: télen fontak, márciustól pünkösdig pedig szőttek. Szinte minden parasztasszonynak és leánynak tudni kellett szőni, és ennek fontosságát mutatja az is, hogy ha egy legény leánynézőbe ment, a legelső kérdése választottjához az volt: tud-e szőni-fonni? Én a keresztanyámtól lestem el a szövés tudományának csínját-bínját: tizenöt éves voltam akkor.”

A kendert az emberek általában áprilisban vetették el, jól trágyázott földbe, lehetőleg eső után. A növényt sűrűn vetették, mert az így magasabbra nőve hosszabb és vékonyabb szálú lett. „Mikor elvetették, akkor a gyerekeknek a friss vetést őrizni kellett, hogy a veréb ki ne egye – mondja File Aranka. – A kender augusztusra virágzott el, s ekkor már meg lehetett kezdeni azt nyűni. A család a barátokkal vagy a falusiakkal összejött, s kézzel láttunk neki a munkának: a szálakat tövestől téptük ki a földből, hogy azok minél hosszabbak maradjanak. De csak a világos kendert nyűttük ki, a magkendert meghagytuk.

Mikor a nyűvés befejeződött, megkezdődhetett az áztatás. Levittük a kendert a Holt-Tiszára, majd a sekély vízben szalmát és földet helyeztünk rá, hogy lenyomja. Két hét múlva mentünk érte: úgy mondtuk erre, hogy kendert kőteni. Nem ment ez azonban olyan egyszerűen! Ugyanis annyi nadály (pióca) volt a vízben, hogy szinte feketéllett, s ezt látva senki nem mert belemenni. Végül édesanyám elszánta magát, s gumicsizmát és bőrnadrágot kerítve ment be a folyóba. A vízben ázott kendert aztán kiadogatta nekünk a folyópartra, melyet édesapám hazahozott, s az udvaron kiteregetve azt, megkezdődhetett a szárítás. Mikor megszáradt, akkor kézzel hajtott kendertörőgéppel munkáltuk meg az anyagot. Esténként a falusi lányokkal összegyűlve dörzsőlőt tartottunk: a kender szálcsomóit – melyet szösznek hívtunk – dörzsöltük, így dolgozva azt egyre finomabbá. A méteres, másfél méteres szöszöket az öregasszonyok a családanyákkal együtt meghuzogták, így egyenesítve, finomítva azt. Sokféleképpen használtuk fel az anyagot: az aprószöszből zsák, míg a finomabb, fehérebb szöszből lepedő, törölközőkendő, abrosz, fehérnemű és ruha készült. Látható, hogy az akkori szegény embereknek milyen sokat jelentett a kender, s milyen sokat kellett dolgozniuk.”

Így éltek Aranka néniék, majd jött a második világégés – és vele együtt a szovjet csapatok. „1944 őszén bejöttek az oroszok, elvitték a férfiakat – köztük édesapámat – a lágerbe, s ha még nem lett volna elég tragédia, az összes jószágot is a kolhozba. Megjelentek a vidéken az új hatalom képviselői is, akik hatalmukkal visszaélve garázdálkodtak. Egy alkalommal beszállásoltak hozzánk egy kézigránáttal felfegyverzett civilt. Szemtelen ember volt: nem volt elég neki a tisztaszoba, a mi hálószobánkban akart aludni. Mérges lettem, mondtam neki, hogy „menjen innen, itt nem hálhat, mert hárman vagyunk édesanyámmal és a csöpp húgommal.” Elment, de reggel – bizonyára bosszúból – elvájta az udvaron a kézigránátot, melyet a szomszéd fiú megtalált, és a jelenlétemben „megkalapált”. Ennek meg is lett a következménye: a gránát felrobbant. Két ujjam a robbanás után csonkolni kellett, a szememen pedig azóta hályog van. 1944. december 13-án történt mindez. Emlékezetes nap ez az életemben” – emlékszik vissza File Aranka.

Mint az idős hölgy elmesélte, csonka kézzel és kissé nehezebben bár, de továbbra sem hagyott fel a szövéssel. A későbbiekben aztán változtak az idők és a divat is: a kendert felváltották a mesterséges anyagok és cérnák. „Mióta lehet vásárolni cérnát, abból szőjük a pokrócokat. A sógornőmmel, File Ilonkával dolgozunk kettesben. Sajnos ma már csak mi ketten foglalkozunk a faluban szövéssel. Mivel megromlott a látásom, néha a sógornőm „lát” helyettem is, amiért nagyon hálás vagyok neki. Ő a cérna „vetésében” segít nekem: ez az első és legfontosabb mozzanata a szövésnek. „Vetésen” azt értjük, hogy a cérnát fel kell tekerni a megfelelő vetőköz szerint. Egy közel százéves, még a nagyapám által készített szövőgépen dolgozunk. Az elkészült pokrócokat ajándékba elosztogatom az unokáknak és a jó embereknek. Nem is tudnék érte pénzt elkérni. Imádkozom a Jóistenhez, adjon erőt számomra a további munkához, mert nagyon szeretem ezt csinálni” – zárta beszélgetésünket Aranka néni, aki éppen beszélgetésünkkor ünnepelte 85. születésnapját.