Motiváció

Vannak dolgok, amit nehezen tudunk elhelyezni keresztény koordináta-rendszerünkben.

Az világos, ha kételkedem. Az is világos, ha úgy érzem, nem tudok hinni Istenben. Elfogadható, érthető, ha aggódom, vagy lázadok. Ezeket el tudjuk helyezni és megvannak a válaszaink is. Imádkozz! Olvass Bibliát! Ne a körülményekre nézz! Kérj hitet! Menj el közösségbe és imádkozz a többiekkel! Töltekezz be Szentlélekkel! Valld meg a bűnödet, mert biztos az akadályozza Isten és a te kapcsolatodat! Szépen kialakított játék a szavakkal, és bár legtöbbször ezek közhelyek (még, ha mély igazságtartalommal is rendelkeznek), érdekes módon gyakran megnyugtatóak és megerősítőek. Tényleg segítenek.

A probléma akkor kezdődik, amikor a hagyományos keresztény logikai körön kívül eső kérdésre kérdezel rá. Engem pl. a motiváció kérdése érdekel mostanában. És abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak a teológia válaszait ismerem, vagy a keresztény kegyességi variációkat egy témára, de a pszichológia válaszát is. Külső kontrollosság és belső kontrollosság: lebutított keresztény változata ennek a „ne a körülményekre tekints”. És tényleg sok mindenben segített ez a pszichológiai felismerés is, amikor feleségemtől először hallottam róla. Ezek jó és érdekes dolgok, de úgy érzem gyakran, hogy fogalmi szinten nem vagyok elég jó, és nem tudom megfelelően kifejezni, hogy mi a kérdésem. Nincsen rá kifejezési módunk? Én, miután megjártam a két szélsőséges keresztény fundamentalizmus mélységeit, egyre inkább arra felé haladtam, hogy ha a kereszténységem nem életbe ágyazott és életszerű, akkor az a kereszténység nem is a sajátom, és nem is bibliai.

Úgy látom, hogy a bibliai emberek életét áthatotta a hitük. Azt gondom, hogy mi a hitet, a keresztény életet valami speciális területnek tartjuk, valaminek, aki különálló az életünktől. Kihasítottuk az életünkből a hitünket, elkülönítettük, vagy soha nem is tettük annak integráns részévé. Amikor én azt mondom, hogy bajom van a motivációval, akkor nem az a bajom, hogy nem hiszek Istenben, kételkedem az ő hatalmában, mert ez lényegében azt jelenti, hogy „nem vagy elég hívő”. A problémám pont fordított, „annyira hívő vagyok”, hogy számomra olyan területek is hitem kérdéseit vetik fel, amelyek sokunknak nem. Én a hitemet az isteni gondviselés és a személyes döntések mentén értelmezem, döntéseimmel köteleződöm el az isteni gondviselés mellett. Istennek terve van az életemmel, de számomra ez nem azt jelenti, hogy én passzív személője vagyok az életemnek, és elkényeztetett gyerek módjára dühbe gurulok, ha nem kapom meg, ami úgy érzem, nekem jár. Úgy hiszem, Istennél minden megvan, ami nekem kell, de ebben a történetben én is benne vagyok. Nem a körülményeim vagyok, ez rendben van, de a körülmények elmondhatatlanul fontosak, mert a körülményeim által válok olyanná, amilyenné lennem kell(ene). A körülményeim nem az ellenségeim, hanem mennyei segítség az Isten szerinti élet megvalósulásához. Formálók és viszonyítási pontok. Amikor a motiváció kérdésemmé válik, akkor nem az a baj, hogy „nincs elég hitem”, hanem az, hogy a hitem áthatja az életem. Hitemnek következménye van az életem egészére nézve. Motivációt lehet gerjeszteni, nem feltétlenül kell, hogy az életed visszajelzéseiként szülessenek benned. De úgy tapasztalom, hogy az Isten ügyében történő tevékenység magába foglalja a motiváció megszületését, hogy ez egy visszahatás Istentől, egy mennyei feedback.

Jó dolgokat lehet rossz motivációból is tenni, és jó motivációból is lehet rossz dolgokat művelni. Mindkettőnek a visszahatása rám az isteni gondviselés útjából történő kibillenés: céltévesztés. Amikor azt kérdezem, hogy ti mit tesztek, ha elvesztitek a motivációtokat, akkor arról beszélek, hogy amikor rádöbbentek, hogy valami elromlott a mechanizmusban. Amikor a cél eszközzé, az eszköz céllá lett. Felborultak a viszonyrendszerek, és már nem én vagyok Istenért, hanem Isten van értem. Nem én helyezkedem bele Isten terveibe, hanem Istent próbálom belekényszeríteni saját terveimbe. Ennyit a motivációról.