Mécs László: Öreg fák

Az Ősz, a szőrös szívű végrehajtó,
beszedte már a bús adót a földtől:
rezgő nyárfákról ezüst pénzt szedett,
fehér nyírfákról arany pénzt szedett,
nagyságos tallért napraforgó szárról,
a szőlődombon színes szőlőgyöngyöt.
A pezsgő mustból áldomást ivott,
duhaj máglyát rakott a krumpliszárból,
aztán leült egy kertben a sövényre.

Öreg házaspár reszketeg kezekkel
fűrészelte a vénhedt körtefát.
A fa kidőlt. A többi fák felsírtak,
mint emberek, ha egyikük kidőlött.
Halálos csend lett, csak egy szomszédkertben
harkály kopácsolt, odút vájt a fába,
mint lelkünkben a csákány
-csőrű gondok.
A két öreg leült a fára mélán,
a verítékük hullt és hullt a könnyük.
A férfi szólt: apám ültette még
szegényt, épp akkor, mikor egybekeltünk.
Jól szolgált, volt virágja és gyümölcse,
de napról napra múlott, mint az ember,
és véle múlt virágja és gyümölcse.
Az asszony szólt: olyan, mint mink vagyunk,
nézd mennyi odva, görcse, forradása,
és olyan, mint az öreg ember lelke,
mit szúk és búk és harkály
-csőrű gondok
odvasra vájtak, s bagoly kuvikol
az odvakból az úton elmenőre.

Ne sírj öreg, fájánál még melegszünk
e télen, aztán elmegyünk utána.
Az Ősz kacagni kezdett, mint a vércse,
aztán elindult, varjúraj kísérte,
a szomszéd
-kertben harkály kopogott,
mint lelkünkön a csákány
-csőrű gondok…

Az ember és az árnyéka, 1930