„Testünk a szélnek ellenáll…”

Füzesi Magda költő, újságíró, a Kárpátaljai Hírmondó főszerkesztője. Kagylóének című verseskötete 2012 végén látott napvilágot a Kráter Kiadó gondozásában. Erről és másról kérdeztem.
– Először is gratulálok az új kötethez. Ha jól tudom, ez a tizenegyedik a sorban. Miért pont a Kagylóének címet választottad? Én, azt hiszem, az Agyő, Kárpátalja! beszédesebb, hiszen ez az utóbbi években írt legnagyobb hatású versed.
– Ha az ember megélt már vagy hat évtizedet, sokféle hatás éri. Ha beleolvasol a könyvbe, magad is tapasztalni fogod, hogy minden vers egy-egy „kagylóének”: valahonnan a mélyből küldött üzenet, valahová a napsütés felé. Volt idő, amikor változásokat sürgetett a vers, de a Kagylóének már úgy fejeződik be: „Jónással szólok, Istenem/ a víz taszít, a víz marasztal/… / Amit Te rám mérsz, úgy legyen!”. Tudok róla, hogy az Agyő, Kárpátalja! című vers sok vitát váltott ki, pedig csak „magánlevélnek” szántam, mert annak idején nagyon elkeserített a hír, hogy egy barátom, aki nagyon sokat tett a kárpátaljai magyarságért, minden különösebb hírverés nélkül áttelepült az anyaországba. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer az én magánéletem is úgy alakul, hogy „Kárpát-medence-lakó” leszek.
– Ha jól tudom, ez az első, Budapesten kiadott könyved. Hogy találtatok egymásra a kiadóval?
– Dr. Lisztóczky László irodalomtörténésznek köszönhetem a kötet megjelenését, aki elnöke az egri Dsida Jenő Baráti Körnek, amelynek több mint másfél évtizede magam is tagja vagyok. A tanár úr többször is kapacitált, hogy az írásaimból válogassak egy kötetre valót, ő szívesen ír hozzá tanulmányt. Mindketten tettük a dolgunkat. Dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész is írt a könyvhöz egy előszót. Aztán megkerestem a Kráter Kiadót, amely a Nemzeti Kulturális Alapnál megpályáztatta a kéziratot. Elfogadták, megtámogatták. A verseskötet megjelent, időközben a Napkelet Egyesület szervezésében bemutatták azt a csillaghegyi Attila Hotel különtermében, Egerben a Dsida Jenő Baráti Kör a Bródy Sándor Megyei Könyvtárban ismertette meg a kötetet az olvasókkal, az érdeklődők találkozhattak a kiadvánnyal Budapesten a Debreczeni Tibor drámapedagógus által létrehozott Kuckó havi összejövetelén a Budai Polgári Kaszinó égisze alatt. is találkozhattak az érdeklődők a kiadvánnyal.
– Immár szó szerint a Kárpát-medence költője lettél, életed a Nagybereg––Budapest––Kolozsvár háromszög vonzásában éled. Hogy tudod ezt összehangolni?
– Azt szoktam mondani, hogy én Nagyberegen az édesanyám lánya vagyok, Budapesten a lányom édesanyja (és az unokáim nagymamája), Kolozsvárt pedig a férjem felesége. Nem egyszerű összehangolni, de ha belegondolsz: ez a „hármasság” Trianon nélkül nem is menne csodaszámba, hiszen mindhárom település rajta van a történelmi Magyarország térképén. Ráadásul a Kárpátaljai Hírmondó szerkesztését, kivitelezését és nyomtatását „helybenjárással” nem lehet megoldani, ahogy a klasszikusok mondták: „hajózni kell”… Mivel szabadúszó újságíró vagyok, magam osztom be az időmet. A férjem teljes mértékben támogatja lapszerkesztő tevékenységemet, a többi hozzáállás kérdése.
– A verseidben már kezdetektől erősen jelen van a Haza. Ma, 2013-ban mit jelent számodra ez a fogalom? Az új haza, vagy nevezzük inkább otthonnak, is feltűnik az újabb verseidben. Hogy sikerült a beilleszkedés az új közegbe? Hiszen, ha hasonló is a sorsunk, az erdélyi magyarság más körülmények között éli meg a jelenét és múltját.
– Egy félmondattal is válaszolhatnék a kérdésedre: „Haza, a magasban”. Aki soha nem élt kisebbségi sorban, annak nehéz lenne elmagyarázni, miről beszélünk. Engedd meg, hogy Pál apostolnak a Filippibeliekhez írott levele 4. részéből idézzek: „…ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”. Én nem érzem azt, hogy túl nagy lenne a különbség az erdélyi magyar és a kárpátaljai magyar ember gondolkodásmódja között, hiszen Trianon egyazon helyzetbe hozta az elcsatolt régiók őslakosait. Úgy tűnik, az államalkotó náció sem Ukrajnában, sem Romániában nem elég nagyvonalú ahhoz, hogy szó nélkül hagyja kibontakozni a magyarság körében az egységes nemzetben való gondolkodást. Nem ismerem még Erdélyt, Kolozsvárral ismerkedem néhány év eóta. A város a magyar mentalitásával fogott meg. Nem mintha szülőföldemen, a Beregvidéken élő nemzettársaim feladták volna identitásukat. Nekem otthon magától értetődő, hogy Beregszászban a feliratok magyarul is ki vannak írva, hogy 1991 óta Kárpátalja magyarlakta települései polgármesteri hivatalainak épületein a törvény értelmében az ukrán mellett ott van a magyar trikolor is, és még sorolhatnám. S mindez nem azért van így, mert Ukrajna annyira barátja lenne a demokráciának. Egy százötvenezres kisebbséggel az államalkotó nemzet nemigen számol. Más a helyzet Romániában, ahol egymillió kétszázezer magyar él. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság százalékaránya 18-ról sajnos 16 százalékra csökkent, ezért ott minden magyar rendezvénynek jelentősége van. Örvendetes, hogy a városban a történelmi egyházak lelkipásztorai milyen összhangban munkálkodnak. Kolozsvár egyenes derekú város, méltósággal éli meg a mostani felemás időt, hiszen annyi minden történt már ott a letűnt századok alatt. És mennyi minden történhet! Kalotaszeg és Székelyföld szavak nélkül is áll a vártán, áll kitartóan és megfellebbezhetetlenül, mintha az utóbbi száz esztendőben mi sem történt volna. Én Erdélyben nemcsak a látnivalókat fedeztem fel, hanem kaptam egy belső látást is kaptam. Ha Isten élni enged, ezt az ajándékot szeretném megosztani Erdély kisebb testvérével, az egykor éppen a fejedelmi Erdélyből leszakadt Kárpátalja magyarságával.
– Egyszer azt mondtad, hogy a kisebbségi létnek is vannak ajándékai. Több versedet lefordították ukránra és oroszra is. Mit üzen ez a számodra? Te is foglalkozol műfordítással?
– Azt, hogy a kisebbségi létnek vannak ajándékai, nem én mondtam, hanem László Dezső erdélyi református lelkipásztor. Én credónak választottam az 1931-ben megjelent tanulmányában leírtakat. S ha már emlegettük, hadd idézzek belőle pár gondolatot. Például azt, hogy „kisebbségi életünkben nem lehet fanyar kis körülmények miatt letört, örökösen sértődött önérzettel vagy önérzetnélküliséggel járni. Nincs egyéni tragédia és egyéni kereszt, nincs végzet és kiábrándulás, az élet keresés, keresése annak a helynek, ahol egyéni erőimmel szolgálnom kell azt a népet, amelyikből magam is sarjadtam”. Természetesen a kisebbségi lét kiválóan alkalmas a „hídépítésre” is: immár kilencedik esztendeje ezt tesszük mindnyájan, akik a budapesti székhelyű Kárpátaljai Szövetség lapja, a Kárpátaljai Hírmondó köré csoportosultunk.
Ami az oda-vissza fordításokat illeti, a körülményeknek köszönhetem, hogy az orosz és ukrán olvasók is megismerték néhány írásomat, hiszen három évtizedig a beregszászi Beregi Hírlapnál, egy kétnyelvű szerkesztőségben éltem az újságírók izgalmas életét, ahol többek között Petrovcij Ivan (mi, magyarok, Jancsinak hívtuk) költőtárs is kollégám volt. Ő fordított le egy kötetnyi verset tőlem, amely Szőttes pirossal- feketével címmel 2007-ben jelent meg az Intermix Kiadónál. Én is fordítottam ukránból és oroszból. A 2001-ben az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában A nyuszi álma címmel megjelent gyermekvers-kötetben az én fordításomban is olvasható néhány Ivan Petrovcij-, Volodimir Fedinisinec-, Sztepan Zsupanin-vers. Ludmilla Kudrjavszkaja Ungváron élő, oroszul alkotó költő verseinek lefordítása kihívás, de öröm is volt számomra, hiszen kiderült, hogy lelki rokonok vagyunk. A fordítói bíbelődésnek néha ilyen kellemes hozadékai is vannak.
– A szépirodalomtól elkanyarodva, mi a helyzet a Kárpátaljai Hírmondóval? Az idei első számban, a szerkesztőbizottság névsorában új nevek is feltűntek. Ez azt jelenti, hogy a folyóirat megújul, új irányt vesz? Egyáltalán biztosítva van-e a lap jövője?
– Mindketten emlegettük a folyóiratot, de talán nem ártana, ha szánnánk néhány mondatot a bemutatására. A Kárpátaljai Szövetség 2005-ben lapot indított, amelynek szerkesztésére engem kértek fel. Remek csapat sorakozott fel a folyóirat mögött. Állandó szerzőink között tudhatjuk Botlik József és Zubánics László történészeket, Kótyuk Erzsébet néprajzkutatót, Skultéty Csaba és Dupka György politikai szakírókat, Kovács Sándor útikönyvírót, Pomogáts Béla irodalomtörténészt, Mizser Lajos nyelvészt, Debreceni Mihály televíziós szerkesztőt, Szöllősy Tibor, Weinrauch Katalin írókat, és téged is. A kárpátaljai eseményekről otthoni kollégáink, elsősorban Szemere Judit és Molnár Bertalan tudósítanak. Ők azok a bizonyos „új nevek” a szerkesztőbizottság névsorában. A kezdetektől részt vettek a lap kivitelezésében is. Azzal, hogy felkértük őket erre a tisztségre, jelezni szerettük volna, hogy továbbra is számítunk értékes közreműködésükre. Úgy vélem, a Kárpátaljai Hírmondó megtalálta azt a hangot, amely miatt népszerű az olvasók körében. Április 6-án tartotta a Kárpátaljai Szövetség tisztújító közgyűlését, amelyen a folyóiratról is szó volt. Tavalyelőtt pályázati támogatás nélkül jelent meg a folyóirat, tavaly pedig csak a második lapszám kiadását támogatta a Nemzeti Kulturális Alap. Az előfizetők azonban fontosnak tartják, életben tartják a fórumot. Úgy tűnik, a mai gazdasági helyzetben a lap jövője a szerzőktől és az olvasóktól függ.
– 2005 óta tagja vagy a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA), amelyi igazán az Orbán- kormány idején értékelődött fel. Meglátásod szerint ma Magyarországon valóban kultúrharc folyik?
– Tapasztalataim szerint a Magyar Művészeti Akadémiát elsősorban azok bírálják, akiknek fogalmuk sincs arról, mikor és miért jött létre. Ha nem unod még a beszélgetést, uUgorjunk hátra az időben két évtizedet!. 1992 januárjában 22 jeles magyar művész alakította meg a MMA-t. 2005 áprilisában 43 határon túli alkotó lett az akadémia tagja. A gyarapodásnak a kovásza a 2004. december 5-i ügyrendi népszavazás „eredménye” volt. Ez vezetett oda, hogy az MMA tagsága úgy döntsön: személyenként osszák meg magyar állampolgárságukat egy-egy olyan határon túl alkotó személlyel, aki, ha történetesen nem a trianoni határokon kívül látja meg a napvilágot, a maga jussán is tagja lehetett volna a közösségnek. A Magyar Művészeti Akadémia a 2012. január elsején hatályba lépett új alaptörvényben rögzített intézmény, amely az Országgyűlés által 2012. július 26-án elfogadott CIX. törvény alapján köztestületként működik. Az MMA-ról szóló jogszabály értelmében a művészeti akadémia az önkormányzatiság elvén alapuló köztestület, amely a művészettel – különösen az irodalommal, a zenével, a képző- és iparművészettel, valamint az építészettel, a fotó-, a film-, az előadó-, a népművészettel, továbbá a művészet elemzésével, támogatásával, oktatásával, magyarországi és nemzetközi bemutatásával, közkinccsé tételével és a magyar művészek képviseletével összefüggő országos közfeladatokat lát el.
A fentiek ismeretében esetleg kultúraellenes harcról lehet szó. Egyesek azzal támadják az MMA-t, hogy nemzeti alapon jött létre. De hát milyen alkotó az, aki valamilyen „izmus” nevében megtagadja a nemzeti értékeket? Nem kívánom megítélni a magyarországi művelődési élet eseményeit, de meg vagyok győződve arról, hogy minden nemzetnek kötelessége védeni a maga hagyományait, a saját kultúráját, és idegenből csak azt szabad átvenni, ami a közjót szolgálja. Az akadémiának a Magyarország határain kívül élő tagjai a maguk bőrén érezték-érzik, mit jelent a magyar nemzettől idegen kultúra árnyékában tengődni. Józan ésszel senki sem gondolhatja, hogy az a jó stratégia, ha a magyar kultúrkörben alkotók a valódi értékek létrehozása helyett istenkáromló, nemzetgyalázó művekkel kívánják megörökíteni a nevüket. Teljesen érthető, ha az MMA tagsága ilyen nézetekkel nem tud közösséget vállalni.
– A nemzeti ünnepen bizonyos politikai körökben nagy hisztériát váltott ki néhány állami és szakmai kitüntetés. 2003-ban megkaptad a Táncsics Mihály-díjat. E, előfordulhatna-e olyan kitüntetett, aki miatt visszaadnád ezt?
– Nem is értem, miért alakulhatott ki a hisztéria, hiszen köztudott, hogy hosszú a felterjesztettek névsora, és közülük csak kevesen kerülnek „reflektorfénybe”. Egyetlen díjazottnak sem feladata, hogy bárhol is megindokolja, miért tüntették ki: erre megvannak a szakmai bizottságok. Soha eszembe sem jutott, hogy bármilyen okból vissza kellene adnom a Táncsics-díjat. Olyan kitüntetés ez, amelyre az ember büszke lehet. Én arra törekszem, hogy újságíróként mindenkor méltó legyek rá, és bízom benne, hogy ez az általam szerkesztett Kárpátaljai Hírmondó tartalmán is meglátszik.
– Köszönöm a beszélgetést!
Lengyel János
(Ui.: Az Akác című versemet szeretném mellékelni az interjúhoz)
Füzesi Magda
Akác
Kemény törzsedre cinke száll,
virágod ringat bogarat,
míg el nem kábít a halál,
a fejszeélű alkonyat.

Nedvek sietnek szívedig,
anyaföld-küldte vérerek,
fejfám is belőled telik,
hogyha majd egyszer elmegyek.

Testvér, lásd, én is ölelem
gyökeremmel ezt a hazát.
Dajkálom, féltem szüntelen,
ismerem könnyét, sóhaját.

Testünk a szélnek ellenáll,
mert küldetés ez, hatalom.
Vándor szól, köszön, ránk talál,
kis jelek vagyunk az úton.