Beszélgetés Erfán Ferenc festő- és iparművésszel, múzeumigazgatóval

Ungváron született 1959-ben, tanulmányait a Kijevi Művészeti Iskolában és a Lembergi Iparművészeti Főiskolán végezte. Kiállításokon az 1980-as évektől vesz részt, az Erdélyi Béla és Boksay József teremtette úgynevezett kárpátaljai festőiskola képviselőjeként tartják számon. Alapító tagja a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Megadatott neki, hogy Boksay József unokájaként 2009 óta a nagyapáról elnevezett Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeum igazgatója legyen.

– Ötödik éve igazgatója immár a szépművészeti múzeumnak. Hogy érzi magát ebben a minőségében?

– Az utóbbi időben már valamivel nyugodtabb vagyok, hiszen az elmúlt esztendőkben sok mindent sikerült megvalósítani az elképzeléseinkből. Talán furcsán hangzik, de aki megtapasztalta az intézményünkben korábban uralkodott állapotokat, az értékelni tudja, mit jelent, ha azt mondom, hogy újra látogathatóvá tettük a múzeumot. Az elmúlt 25-30 év során olyan állapotba került a létesítmény, hogy egyszerűen lehetetlen volt bármit is kiállítani a termeiben. És nemcsak a málló vakolat, a megvetemedő padló, a fűtés hiánya jelentett akadályt. Hiányzott egyebek mellett a szükséges biztonsági rendszerünk is, így igen jelentős értékeinket kénytelenek voltunk a raktárban tartani, amely megfelelt a biztonsági előírásoknak. Emlékszem egy korábbi, az ukrán–orosz művészetet bemutató kiállításunkra, amelynek ideje alatt a rendőrök éjjel-nappal vigyáztak a festményekre, gyakorlatilag beköltöztek erre az időre a múzeumba. Érthető módon így nem lehet rendszeresen tárlatokat, kiállításokat szervezni. Mára sikerült megoldani a biztonsági problémákat, továbbá meg tudjuk védeni a műalkotásokat a fagytól, s a kiállítótermek is alkalmasakká váltak a látogatók fogadására, bár kétségtelen, hogy még mindig akad munkánk bőven ezen a téren.

– Mi adja a múzeum gyűjteményének értéket, különlegességét?

– Véleményem szerint elsősorban kialakulásának körülményeiben keresendő egyedisége és értéke. Múzeumunk 1948-ban alakult a Kárpátaljai Megyei Helytörténeti Múzeum részeként, később annak fiókintézeteként működött. Anyagunk egy részét még a cseh időkben alapított regionális múzeumtól örököltük meg, egy további hányada pedig a helyi bankoktól, vállalatoktól, magánszemélyektől került úgymond „közös tulajdonba” azt követően, hogy Kárpátalja a Szovjetunió része lett. A görög katolikus egyház betiltása után is nagyon sok műkincs került a múzeumhoz. Az akkori művészeti szakemberek ezáltal számos értéket mentettek meg a pusztulástól, hiszen azok a legtöbb templomi berendezési tárggyal együtt a hatóságok általi megsemmisítésre, elkótyavetyélésre voltak ítélve. Más kérdés, hogy ezeket az egyházi műkincseket azután nagyon sokáig nem láthatta a közönség, első ízben csak évtizedekkel később, a kilencvenes években, a rendszerváltást követően mutatták be azokat. Gyűjteményünk másik jellegzetessége, hogy egykor a volt Szovjetunió területén, s ma Ukrajnában egyaránt mi rendelkezünk a legnagyobb kollekcióval magyar festők műveiből. Van festményünk többek között Munkácsy Mihálytól, Iványi-Grünwald Bélától, Glatz Oszkártól, Mednyánszky Lászlótól, Aba-Novák Vilmostól, Szüle Pétertől, de Révész Imre, Erdélyi Béla és Boksay József számos alkotását is be tudjuk mutatni. A komoly magyar és kárpátaljai vonatkozásokkal rendelkező Igor Hrabart, az ismert orosz festőt és restaurátort is kiemelném e tekintetben, aki műgyűjteményének szakértői szemmel megválogatott mintegy félszáz alkotását adományozta múzeumunknak.

– Milyennek képzeli el a múzeum jövőjét?

– Mint ismeretes, múzeumunk még a helytörténeti múzeum részeként került az egykori ungi vármegyeháza épületébe, s csak 2003-ban lett önálló intézménnyé. Sajnos nem egyedüli lakói vagyunk a vármegyeházának, mivel kezdettől számos hivatallal és intézménnyel kényszerülünk társbérletben élni. A hetvenes években eleve csupán az épület egy kis részét kaptuk meg, de akkor még az volt az elképzelés, hogy amint sikerül új otthont találni a társbérlőinknek, fokozatosan terjeszkedhet a múzeum. Sajnos, ez a folyamat már a kezdet kezdetén megbicsaklott, mert amint kiraktak innen egy hivatalt, mindjárt másik költözött a helyébe. Ez a helyzet ma is. Ugyanakkor múzeumunknak egyre nagyobb problémát jelent a helyhiány. És nemcsak arról van szó, hogy így gyűjteményünknek legfeljebb egy csekély hányadát tudjuk egyszerre bemutatni, hanem arról is, hogy nem oldható meg a raktáron lévő műkincsek megfelelő elhelyezése, nem jut hely a restaurátoroknak, s az új kiállítások anyagát sincs hol előkészíteni. Ráadásul gyűjteményünk, ha lassan is, de folyamatosan növekszik – mint láthatja, már az irodámban is képeket tárolunk –, s közeledik az a pillanat, amikor fizikailag képtelenek leszünk újabb alkotásokat befogadni. Ezenkívül feladatunk volna az állandó kiállítások mellett időszaki kiállításokat rendezni, bemutatni a kortárs művészetet, napjaink alkotóinak munkáit, erre azonban hely hiányában alig van lehetőség. Ezért azt szeretnénk, ha ez az egész épületkomplexum, amelynek még ma is csupán egy kisebb hányadát birtokoljuk, hosszabb távon teljes egészében a múzeum tulajdonába kerülne, s a művészetet, a kultúrát szolgálná. Sajnos, e tekintetben nem túl rózsásak a kilátásaink. Tudniillik múzeumunk megyei fenntartású intézmény, ám az épület fennmaradó része, illetve a telek a városé. Ha a megye tudna is kezdeni valamit az épülettel, nem teheti, mivel a város nem adja a maga részét, holott lényegesen szerényebbek a lehetőségei. Ily módon egyfajta patthelyzet állt elő, amelyet mi, múzeumi dolgozók nem oldhatunk fel. Pedig Ungvár 120 ezer lakosú település létére ma nem rendelkezik rangjához méltó saját városi galériával, s mi ezt a feladatot is fel tudnánk vállalni. Sajnos, társadalmunkon eluralkodott a haszonelvűség, holott nem lehet minden épületet bankká, patikává, üzletté, azaz közvetlen hasznot hajtó intézménnyé alakítani, különösen egy olyan műemléket nem, mint amilyen az ungvári vármegyeháza. Egyébként is úgy vélem, hogy nem lehet azonos feltételekkel kezelni egy kulturális intézményt és egy gazdasági vállalkozást, ahogyan az manapság gyakran előfordul. A társadalom fejlődése érdekében a kultúra fejlődését is biztosítani kell, arra pedig áldozni szükséges.

– Az adminisztrációs munka, a hétköznapi hivatali csatározások mellett ráér egyáltalán festeni?

– Kétségtelen, hogy mostanság jobban be kell osztani az időmet, meg kell tervezni a napomat, mint korábban tettem. Ugyanakkor én azért vállaltam el ezt a tisztséget, mert szerettem volna, ha az intézmény méltóvá válik arra a névre, rangra, amit visel, s kezdettől fogva tisztában voltam vele, hogy ez sok erőt, energiát igénylő feladat. Szerencsémre olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik a segítségemre tudnak lenni ebben a munkában, így jut időm festeni is.

– Mi kerül ki mostanság az ecsetje alól?

– Kárpátalja annyira szép, a Kárpátok, a bennünket körbevevő természet annyira lágy, s egyben olyan festői, hogy egy életre adott a téma és biztosított az ihlet. Észak és dél, kelet és nyugat, a hegyek és az alföld találkozásánál egy olyan természetes, kulturális oázis alakult itt ki, amely egyszerűen kiprovokálja az emberből a szépérzéket. Számomra ugyanakkor ember és táj egységes szerkezet, s ekként is igyekszem ábrázolni őket.

– Művészként mit jelent az ön számára a családi örökség?

– Mindenekelőtt azt, hogy pontosan fel tudom becsülni, valójában mekkora örökségről van szó. Egyben óriási feladat mindenki mással megértetni ennek az örökségnek a jelentőségét. Ez rengeteg és folyamatos munkával jár, hiszen nem elegendő összefoglalni a tudnivalókat egy könyvben, felsorakoztatni a nagyapa képeit egy kiállításon. Azt igyekszem tudatosítani, hogy Boksay József művészeti hagyatéka nem csupán a család öröksége, hanem az egész közösségé. Hál’istennek, mára Kárpátalján sok hasonlóan értékes hagyaték jött létre. Nagyapám, valamint Erdélyi Béla és kortársaik olyan művészeket neveltek ki, akik a maguk részéről azután tovább gazdagították ezt a közösséget, s újabb alkotókat neveltek. Megítélésem szerint Kárpátalja festészete máig jellegzetes, egyedi. Ez a vidék azért is kulturális oázis, mert meg tudta teremteni, majd képes volt a külső behatások ellenére megőrizni ezt az egyediségét, identitását. Ennek az örökségnek a megőrzése szempontjából ugyancsak óriási jelentőségük van a múzeumoknak és a képtáraknak, amelyek közgyűjteményekként egyedül alkalmasak erre a feladatra.

– Milyen hatással van nagyapja a művészetére? Teher vagy ösztönző példakép ő az ön számára?

– Mindenekelőtt szögezzük le: neki köszönhetem, hogy beleszülettem a művészetbe, s gyakorlatilag soha nem volt kérdéses, hogy milyen pályát választok. Csak ezután jöhet szóba, hogy bizonyos értelemben persze teher az ember számára az ő hagyatéka, hiszen magasra tette a mércét. De ezzel együtt is mindig úgy éreztem, hogy inkább ösztönzőleg hat rám nagyapám emléke, semmint teherként.