Soha nem kell feladni a reményt! – Beszélgetés Kádas Katalin festőművésznővel

Ha valamit kitűzünk célunkul, tudatosan elébe kell menni, és elérni akaraterővel, mert másként nem működik a dolog – tartja Kádas Katalin kárpátaljai születésű festőművésznő, akivel beregszászi kiállítása alkalmából beszélgettünk.

– Hogyan találkozott a művészettel? Családi hagyományt követett talán?
– Valószínűleg anyám génjeiből örököltem a művészi hajlamot. Ő nagyon szépen festett, énekelt és szavalt, tehát művészi vénával rendelkezett. Budapesten élt, de a háború elől Beregszászba jött. Azonban mikor eljött Trianon, és a határokat egyik napról a másikra lezárták, itt rekedt. Az élete teljesen megváltozott. Itt ismét férjhez ment, így születtem én. Kicsi koromtól, mikor anyám rajzolt, én mellette rajzolgattam egy kis papíron a saját királynőimet és balett-táncosnőimet. Aztán később, hetedikes koromtól kezdve Horváth Anna szobrászművész foglalkozott velem. Általa nagy művészek társaságában mozoghattam, akik tanítottak is. Nagy élvezet volt ez, hiszen sok mindent el lehetett lesni tőlük.

– Tehát már gyerekként is a művészi pályára készült…
– Igen, nagyon tudatosan már kicsi koromtól kezdve. Apám Nagybaktán főkertészként dolgozott, ahol gyönyörű parkokat hozott létre. Én oda mindig hónom alatt egy kis notesszal vagy papírral indultam. Mikor megláttak, már mondták, „Jön a kis agronómusnő!”, hiszen mindig firkáltam valamit a papírra. S ha megkérdezték, hogy mi leszek, azt mondtam: festőművésznő.

– A rajzolás és festés mellett verseket is ír.
– Így van, hiszen a művészetek összekapcsolódnak. Az idők folyamán azt vettem észre, hogy akinek van valami kis affinitása, például képeket fest, vagy verseket ír, az egyéb vonalon is meg tudja magát mutatni, ki tudja magát másképp is fejezni. Nem tartom magam költőnek, de azt szoktam mondani, amit nem festek meg, azt megírom. Mikor még Horváth Anna irányítgatta az utamat, mindent kipróbáltam. Készítettem linómetszeteket, karcokat, szobrokat, érméket. Mindenbe bevezetett kicsit. Legközelebb a grafika áll hozzám. A grafika az, amelyben azokat a finom kis nüánszokat létre tudom hozni, melyeket sem akrilban, sem olajban, sem egyébben nem. Azt a finom vonalvezetést, azt a lelki finomságot csak a grafika tudja megadni, ezért ezt kedvelem leginkább.

– Mit jelent Önnek a művészet, s az, hogy alkothat?
– A művészet a legcsodálatosabb. Amikor alkothatok, olyankor megszűnik a külvilág. Azt szoktam mondani, olyankor beszélgetek, akkor tartom a kapcsolatot az égiekkel, imádkozom. Csak a papír van, az, amit csinálok meg én. Nincs világ, sem politika, sem pénz, sem semmi. És akkor nagyon jó. Olyan, mint a szerelem. Boldogsággal tölt el, amikor látom, hogy alakul ki az, amit szerettem volna. Lehet, hogy nem pont az, amit elképzeltem, ami az agyamban megjelent, de megközelíti. Az ember mindig elégedetlen marad, mert akkor tud továbblépni. Ha már teljesen elérjük, amit szerettünk volna, az a halál, az a vég. Akkor már nincs hová lépni.
– Mi az, ami leginkább jellemző az Ön képeire?
– A kárpátaljai festőművészekre, ahogyan régebben is láttam, jellemző a kárpátaljai táj, a hegyvidék megjelenítése, ami hozzám nem áll olyan közel. Én inkább embereket, hírességeket szeretek megjeleníteni. Azonban nemcsak portrét készítek ilyenkor, hanem mindig próbálom az egyénnel kapcsolatos dolgokat is megörökíteni. Egy költőnél a versét, a szülőházát vagy a mamáját, mint József Attilánál vagy Adynál. Ezáltal képekben beszélek el valakiről valamit.

– Mit jelent Önnek Kárpátalja?
– Kárpátalja volt a szülőföldem, a hazám. Itt értek örömök, bánatok, sikerek. A barátokat, osztálytársakat nem lehet elfelejteni. Sajnos egyre kevesebbet látogatok haza, nyaranta kétszer-háromszor jövök el. Ittlétemkor létrehoztuk a Bereg Alkotóegyesületet, amelynek az elnöke voltam. Az áttelepülésemet egy betegség motiválta, a szükséges műtétet ott végezték el. Életem második felét Magyarország adta vissza, s akkor azt mondtam, nekem már ott kell élnem, ott kell lennem.