Orosz Melinda: Én falusi lány vagyok

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban júniusban még több előadást játszanak, júliustól pedig új darabot próbál a társulat a magyarországi szabadtéri színházi idényre, tehát az egyre fokozódó utcai meleg ellenére a jól megérdemelt szabadságra egyelőre Orosz Melindának is várnia kell. Egy ilyen meleg júniusi délelőttön arról faggattuk a művésznőt a beregszászi színház „társalgójában”, hogyan telnek a napjai az otthon, a család és a színház, a társulat között ingázva.

– Délelőtt cseresznyét szed a kertjében Nagymuzsalyban, este Ilmát alakítja a Csongor és Tündében Beregszászban. Szereti ezt az életformát?

– Igen, határozottan szeretem. Beismerem, hogy egy ideje kertészkedem. Idős édesanyámtól vettem át a kertünk művelését néhány éve, s menet közben ébredtem rá, hogy szeretem ezt a foglalatosságot. Jó nyomon követni a palánták növekedését, a termés érését, mindez örömmel tölt el. Miután végeztem a kerti munkával, délután beutazom Beregszászba, a színházba, ahol át kell változni, fel kell készülni a szerepre. Én így együtt szeretem ezt az egészet, ahogyan most van. Falusi lány vagyok, s hiába dolgozik színházban az ember, attól még az marad, aki volt. Legalábbis én azt vallom, hogy soha nem szabad elfelejteni, honnan jöttünk.

– A család miként fogadta, hogy ez a „falusi lány” majd két évtizeddel ezelőtt színésznek állt?

– Ott kell kezdenem, hogy eredetileg én magam sem akartam színész lenni. Természetesen többedmagammal eljártunk Vidnyánszky Éva néni színjátszó csoportjába, de nem gondoltam, hogy ennek folytatása is lehet. Aztán amikor a második színészcsoportot toborozták a kijevi színház- és filmművészeti főiskolára, a beregszászi színházba, adódott a lehetőség, hogy én is megpróbálkozzam a felvételivel. Kijevbe, sajnos, nem vettek fel, hiszen még csak 16 éves voltam, ezért jelentkeztem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolába, ahol Vidnyánszky Attila rendező csoportjába járhattam. Közben megpróbálkoztam a budapesti színművészeti főiskolával is, ahol a hétszáz jelentkező közül bejutottam a legjobb 24 közé, de a harmadik rostán kiestem. Vidnyánszky Attila később azzal vigasztalt, hogy ha fiú lettem volna, biztos felvesznek, mert lányok mindig többen jelentkeznek, és nehezebb dolguk van, ha színésznek készülnek. Míg felvételiztem, édesanyám egyfolytában azért imádkozott, hogy ne vegyenek fel, mert féltett – íme a válasz a kérdésére. Hát meghallgatta a Jóisten, nem vettek fel, s én többet nem is próbálkoztam a felvételivel. Időközben ugyanis elment a kedvem a budapesti élettől, különösen, miután megtapasztaltam, hogy az mennyire átformálja az embert. Azt hiszem, más ember lettem volna, ha azt a négy évet ott tanulom le, s nem itthon.

– De kitartott a szándéka mellett, s végül színész lett…

– Kitartottam, hiszen ha az ember egyszer belekóstol ebbe a munkába, ebbe az életformába, többé nem tud szabadulni tőle. Olyan ez, mint a kábítószer. Ha néhány napot otthon töltök, máris hiányozni kezd a munka, mehetnékem támad, s ha egyebet nem is tehetek, bejövök ide a színházba, körbenézek a lépcsőházban…

– A család végül beletörődött a hivatásába? Egyáltalán, miként viselik, hogy míg a „rendes” emberek reggel dolgozni mennek, este pedig szépen hazatérnek, addig a színész este „dolgozik”, ha meg vendégszereplés adódik, napokig nem látják?

– Soha nincs ebből gond. Tréfásan azt szoktam mondani például, hogy a férjem eleve tudta, mit vállal, amikor ezzel a „teherrel” vett feleségül. Veronika lányunk néha megjegyzi, hogy sokáig vagyok távol. Ilyenkor azzal igyekszem vigasztalni, hogy két turné vagy próbafolyamat között viszont többet lehetek vele, mint az átlagos munkahellyel rendelkező szülők. Azért kétségtelen, hogy ez az élet nem mindig egyszerű. Soha nem felejtem el például azt a napot, amikor először kellett magára hagynom a kislányomat. Hosszabb turnéra indultunk, ő pedig még csak hét hónapos volt… Nagyon fájt elbúcsúzni tőle, sírtam, amikor elindult az autó Beregszász felé, ő pedig ott maradt a kapuban a nagymamájával.

– Soha nem bánta meg, hogy színész lett? Hogy érzi magát a beregszászi színháznál?

– Jól érzem itt magam. A társulatunk tulajdonképpen egy nagy család. Vannak időszakok, amikor többet vagyunk együtt, mint az igazi családunkkal. Így óhatatlanul kialakulnak szorosabb barátságok is, mint például köztem és Vass Magdolna kollégám között. Idestova 13 éve vagyunk barátnők, ha utazunk, egy szobában lakunk, ismerjük egymás szokásait… Szerintem jobban ismer, mint bárki más, olyan ő nekem, mintha a testvérem lenne. Ami a kérdés szakmai oldalát illeti, nem egyszerű élet a színészé. Minden szépsége mellett nagyon sok lemondással, feszültséggel jár, különösen a próbafolyamatok során. A végén persze mindig kiderül, hogy megérte tűrni, dolgozni, sok mindenért képes kárpótolni az, amit létrehozunk.

– Egyszer azt nyilatkozta, nincs szerepálma, mert az ember idővel beletörődik abba, hogy beskatulyázták. Mégis, milyen szerepkörben érzi magát a legjobban a színpadon?

– Valóban beskatulyázzák az embert! Ha megfigyeli a szerepeimet, láthatja, hogy gyakran játszom parasztlányokat. Ezek szerint lerí rólam, hogy munkálkodom a kertben… Hiába gondolom én, hogy például a Három nővérben eljátszhatom Irinát, ha a rendezők másként látják. Hiába érzem belül, hogy meg tudnám oldani a feladatot, ha egyszer alkatilag nem illek erre a szerepre.

– Volt alkalma a Debreceni Csokonai Színházban is kipróbálni magát vendégművészként. Mit játszottak? Milyen volt az új környezet, az új rendező?

– Moliere Scapin furfangjaiban játszottam a cigánylányt. Már maga a próbafolyamat is érdekes volt Silviu Purcăretével, a világhírű román rendezővel. Csodálatos, ahogyan rá tudja vezetni az embert, hogy mit vár tőle a színpadon! Azért is nagy élmény volt számomra ez a debreceni lehetőség, hiszen először próbálhattam ki magam más színházban. Az első olvasópróbán úgy éreztem, hogy ezúttal teljesen magamra maradtam: hiányoztak mellőlem a beregszászi színésztársak, nem a megszokott rendező ült velem szemben, aki ráadásul román, így egy szavát sem értettem… Jó volt megtapasztalni ezt a fajta önállóságot, amikor az ember csak önmagára számíthat. Úgy éreztem, hogy amit kért tőlem a rendező, azt meg tudtam oldani. A legnehezebbnek egyébként az bizonyult, hogy bár csak a második felvonásban van jelenésem, már az előadás kezdetekor készen kell állnom: sminkben, ruhában, parókában stb. Debrecenben a művészbüfében ülve nézem végig az első felvonást a tévében, mert valahogy mégiscsak muszáj „felspanolódni”, ráhangolódni az előadásra. Nagyon nehéz egy színésznek akkor megjelenni a színpadon, amikor ott már annyi minden történt, amikor már egy órája beszélnek rólad, de te még nem jelentél meg a színen.

– Amint kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójává, Vidnyánszky Attila mindjárt jelezte, hogy számít többek között a beregszászi színészekre, s az előadásaikra is. Megfordult már a fejében, hogy talán már a közeljövőben felléphet a nemzet első számú színpadán?

– Nagyon várom. Érthetően nagy dolog lenne ez mindannyiunk számára, de egyelőre még elképzelni sem tudom, hogy mit éreznék, ha egyszer felmehetnék a Nemzeti színpadára. Ugyanakkor azt szeretném, ha itthon is többet dolgozhatnánk, ha minél több új előadásunk lenne, minél több rendező érkezne hozzánk.

– Tehát beregszászi színésznőnek érzi magát…

– Megvallom őszintén, nem szeretem a nagyvárosokat, Budapest is túl nagy a számomra. Valahányszor a magyar fővárosban lépünk fel, úgy érzem az utcán, hogy elszédülök attól a sok embertől. Én itthon érzem igazán jól magam, bizonyára éppen azért, mert mégiscsak kisvárosi, falusi lány vagyok.