Porladó múlt

Dédapámnak bőségesen kijutott szinte mindenből, amellyel a 20. század próbára tette a kárpátaljai embert.

Ha élne még, tollba mondhatná a történelmünket az öreg, olyan szépen tudott mesélni a legnehezebb időkről is. De ma már szinte csak én emlékszem rá és a meséire, én vagyok itt „helyette”, a dédunokája, s ahogy múlnak az évek, egyre kevésbé értem, hogyan csinálta, hogyan tudott lekötni, szórakoztatni és tanítani a történeteivel.
A Millennium évében született, így éppen elég idős volt ahhoz, hogy amikor kitört az első világháború, őt is besorozzák. Történetei alapján sokáig úgy gondoltam, hogy jópofa kaland lehetett az a háború, ahonnan olyan nagyszerű szuveníreket lehetett hazahozni, mint például az a szétszerelt repeszgránát, amelynek hüvelyét nehezéknek használta az íróasztalán.
Egyik kedvenc történetem volt azokból az időkből, hogy miként rendelte el a parancsnokság a galíciai fronton éhesen kóválygó századnak, hogy masírozzon ki a közeli állomásra, ahol egy napraforgómaggal teli vasúti kocsi vesztegelt. A korgó gyomrú bakák rávetették magukat a zsákokra, de hiába szemezgettek, csak nem tudtak jóllakni ezzel a „madáreledellel”.
A levegőből észrevette a csődületet egy ellenséges repülőgép, s bombát dobott a vagon körül tolongó katonákra. A légitámadás akkoriban és ott még nem volt olyan megszokott, mint amilyenné később vált, ezért a legtöbben gyanútlanul bámulták a színes szárnyú gépmadarat. Így az emberek közé becsapódó bomba hatalmas pusztítást végzett. Jutott egy szilánk az én Dédimnek is – nevetve mesélte, hogy a fémdarab éppen a csizmája felsőrésze és a talp közé fúródott be, amely lefékezte, s így az kisebb kárt okozott a lábában. A többi sebesülttel együtt őt is kórházba szállították. A kórházi ágyon fekve tudta meg később, hogy a százada éppen az első vonalban volt, amikor jött a nagy orosz ellentámadás, és a vele együtt besorozott fiúk közül csak kevesen élték túl azt a csatát. Így értettem meg később, felnőtt fejjel, hogy miként lehet egy sebesülés szerencsés.
Egyszer a családi fényképalbumot is elővette mesélés közben az öreg, s előhúzott belőle egy régi fotót, melyen kőoszlop volt látható, rajta márványtáblával. Ha kölcsönadta a szemüvegét, a márványba vésett neveket is ki tudtam betűzni helyenként, köztük olyan emberekét is, akik annak idején együtt ropogtatták a napraforgót a dédapámmal Galíciában.
– Ez az első világháborúban elesett hősök emlékműve – magyarázta nagyapám.
Miután azt hittem, hogy közös sétáink során az egész várost felderítettük már, kicsit sértődötten kérdeztem meg: ugyan hová rejtették el ezt az emlékművet, hogy eddig nem láttam?
– Nincs már meg, most a szovjet katonák emlékműve áll a helyén – világosított fel.
El kellett telnie úgy másfél évtizednek, s végbe kellett mennie egy rendszerváltozásnak, mire maradéktalanul megértettem e szavak tartalmát és jelentését.
Dédapám egyébként sokszor emlegette a szerencsét meg a gondviselést. Az első világháború utáni zavaros időkben a család szinte minden megtakarítása elértéktelenedett a pénzzel együtt, aztán jött Trianon és még a Haza is „elúszott”. Ő mégis szerencsésnek tartotta magát, amiért egykori magyar hivatalnokként a csehszlovák korszakban is megőrizhette az állását, s így eltarthatta az övéit.
Nagyanyám úgy mesélte, hogy azért esett Dédire a választás a hivatalban, mert nem elég, hogy ha kellett, hát szó nélkül túlórázott, akár éjszaka is tanult, és még a monarchia idején, előző hivatali helyén fontosnak tartotta megtanulni ruszinul, amikor pedig szükségessé vált, elvégzett egy cseh nyelvtanfolyamot is. Dédapám azonban csak legyintett az ilyen beszédre, mondván, tette, amit kellett, de a Jóistennek is van beleszólása a dolgok alakulásába.
Ő azt is a Jóistennek tudta be, hogy amikor 1939 tavaszán a szülővárosa visszatért Magyarországhoz, ismét csak megtarthatta az állását, nem bocsátották el a „csehszlovák káderekkel” együtt. Holott a családnak meggyőződése volt, hogy a városban kivívott tekintélyének, a nélkülözhetetlen szaktudásának köszönhette a marasztalást – no meg az első világháborúban szerzett érdemjeleinek.
Nagyapám úgy tartotta, hogy a szerencse később sem hagyta el. Állami hivatalnokként csak a második világháború legvégén sorozták be, de alig adtak a kezébe fegyvert, amikor a szovjet hadsereg már el is száguldott felette, s mehetett haza. A gyászos 1944-es esztendő őszén ő is elindult a málenykij robotra, de szlávos hangzású neve és nyelvtudása miatt visszafordították a beregszászi gyűjtőhelyről, így életben maradhatott, hazatérhetett a családjához.
Gyerekfejjel nem érthettem, hogy a második világháborút követően mi oka lehetett az elégedettségre, hiszen elveszítette kis szőlőjét, a megtakarított pénze újra értékét veszítette, s a munkahelyén is csak azért tűrték meg, mert az új közigazgatási vezetők mellé mindig kellett valaki alacsonyabb beosztásban, aki ért a szakmájához. Ő azonban nem panaszkodott, hanem csendesen és derűsen dolgozott tovább, akárcsak korábban, hiszen immár az unokákat is taníttatni kellett. Így teltek az évek egészen addig, mígnem – 1956-ban, éppen a magyar szabadságharc évében – nyugdíjba vonult a dédapám. Ezt is csendben, minden feltűnés nélkül tette, ahogyan addig élt.
Én, az első dédunoka ekként ismertem meg őt, az otthon kertészkedő, barkácsoló idős embert, aki fontosnak tartotta, hogy meséljen, mindent elmeséljen nekem, még akkor is, ha tudta, hogy csak később érthetem meg szavait, amikor ő már rég nem lesz közöttünk. Jobbára nem véres, erőszakos eseményekről, tajtékzó vagy sunyi politikusokról, sorsfordító csatákról, hőstettekről vagy árulásokról szóltak ezek a mesék. Hősei rendszerint hétköznapi emberek voltak: jók és rosszak, okosak és buták, szerencsések és pechesek, akik esetlenül tébláboltak az életben – már ahogyan általában az emberek szoktak.
Ha lánynak születek, bizonyára a két lányos szomszéd története tetszik a legjobban: Az egyik apának nem volt kifogása ellene, hogy a második nagy háború idején a városban állomásozó magyar tisztek udvaroljanak a lányának, a másik viszont a háza küszöbére se engedte a katonákat, akik állítólag éjszaka alváshoz bajuszkötőt viseltek.
– Amikor már közeledett a front, az egyik tiszt feleségül vette a lányt, akinek udvarolt, majd hazaküldte az édesanyjához a Dunántúlra, mivel maga elment harcolni. De az a tiszt soha nem tért haza a feleségéhez. Idővel megtudták, hogy elesett Budapest ostrománál, így aztán az özvegyen maradt fiatalasszony nem tehetett egyebet, hazatért az apjához – mesélte dédapám.
– Hát a másik lánnyal, akinek nem udvarolhattak a tisztek, azzal mi lett? – kérdeztem.
– Az vénlány maradt, sose ment férjhez. Döntsd el magad, melyikük járt jobban – válaszolta Dédi a bajusza alatt mosolyogva.
Nagyanyám fejcsóválva hallgatta a történetet, s végül megjegyezte:
– Apám talán elfelejtette, hogy nekünk sem volt szabad szóba állni a tiszturakkal, mígnem negyvenben a farsangi bálon be nem mutattak bennünket egymásnak…
Aztán egy nap örökre elaludt Dédi, s nekem ott maradtak örökségképpen a történetei meg a családi fotók. A fotókról a mai napig egy nyílt tekintetű, méltóságteljes ember néz vissza rám. Nagyanyám magyarázatait, melyeket mindannyiszor a fotókhoz fűz, már kívülről fújom: „Ez a kép a templomból jövet készült, a vasárnapi mise után. Itt fehér ruhában én állok mellette – ekkor voltam elsőáldozó. Ezen a képen édesanyádat visszük keresztelni, ki se látszik a pólyából…”
Otthon–munkahely, otthon–templom – úgy tűnik, e két útvonal, e két tengely mentén zajlott dédapám élete, miközben dübörgött körülötte a történelem, aratott a halál, eluralkodtak, majd a semmibe hulltak a különféle erőszakos ideológiák. A fotók a nehézségekből vajmi keveset adnak át. A felvételeken az öreg rendszertől, háborútól vagy békétől függetlenül mindig kifogástalanul nyírott bajusszal, gondosan fésült, nyílegyes választékú hajjal, makulátlan öltönyben feszít. Íme, itt az asztalfőn ül a konyhában, feje felett a falon feszület, körülötte a családja, és szürke szeme annyi békét és derűt sugároz, amennyit elképzelni sem igen tud zaklatott jelenünk embere.
Nap, mint nap megtapasztaljuk, miként hull darabjaira vagy alakul át körülöttünk a világ. Minap megdöbbenve láttam, hogy már azt az épületet is bontani kezdték, amelyet a dédapám otthona, az én szülőházam helyén építettek úgy 25 évvel ezelőtt.
Miénk az egész világ, mondogatjuk, de az állandó rohanás és költözködés közepette összekeverednek, elkallódnak a családi fotók. Miután ritkán vesszük elő a fényképeket, elfelejtjük, hogy ki-kicsoda a fakuló-sárguló felvételeken, milyen történeteket szoktunk mesélni róluk, ha együtt a család, és ha egyszer végleg megszabadulunk tőlük, azzal vigasztaljuk magunkat, hogy különben sem férnek a nagy albumok a bőröndbe, az embertelenül szűk lakótelepi lakásba…
Nem jut időnk a mesélésre sem – egyre kevesebben vannak, akik ismerik a régi történeteket, s még kevesebben, akiknek van kedvük és türelmük végighallgatni azokat. A ma divatos érvelés szerint már szinte egyáltalán nem nyomtatnak papírra fotót és könyvet, mindent – képet és írást egyaránt – a számítógépen, az interneten tárolunk. Csakhogy az internet mifelénk legfeljebb 20 éves! És mi lesz mindazzal, ami az internet előtt volt? Vajon hány év, mire mindent elfelejtünk, s így vajon honnan tudjuk majd, hogy hová, kihez tartozunk, kiről vehetünk példát? Addig is, amíg ezt ki nem deríti valaki, nem hagyom kidobni a régi fényképeket, és megpróbálom tovább adni a régi történeteket, még ha a lányom le is hurrog néha, mert nem tudok már úgy mesélni, mint egykor a dédapám.