Nagycsaládok Kárpátalján: a Bunda család
A nagycsaláddá válás küszöbén áll a Beregszászban élő Bunda Szabolcs és felesége, Rita, akik július közepére várják harmadik gyermekük megszületését. Talán furcsának tűnhet, hogy már nagycsaládként mutatom be őket, de az ő esetükben ez a családforma tudatosan alakult ki. Rita és Szabolcs mindig is több gyermeket tervezett felnevelni.
– Nagycsaládból származtok?
Rita: Én igen. Huszton nőttem fel a bátyámmal és a nővéremmel együtt, de sohasem gondoltam magunkat nagycsaládnak, számomra természetes volt az, hogy hárman vagyunk testvérek, s a nagycsaládról inkább az öt-hat gyermekes szülők jutottak eszembe.
Szabolcs: Mi Beregszászban éltünk a családommal, egy öcsém van.
– Kalandos úton, Magyarországon, Egerben ismerkedtetek meg…
Rita: A gyermekkoromat Huszton töltöttem, oda jártam ukrán tannyelvű iskolába, mivel akkoriban még nem lehetett anyanyelven tanulni. Az érettségi után 2000-ben az egri Eszterházy Károly Főiskolára nyertem felvételt francia–hittanári szakra. Ez egy hároméves képzés volt. Ezt követően, 2003-tól Pécsett folytattam a tanulmányaimat, ahol a francia szakból egyetemi végzettséget szereztem.
Szabolcs: Az én utam göröngyösebb volt Egerig: Beregszászban az orosz tannyelvű iskolában tanultam, majd az Egészségügyi Szakközépiskolába kerültem. Orvos akartam lenni, s akkoriban ennek az volt a „kitaposott útja”, hogy először elvégezték a szakközépiskolát, majd jelentkeztek az egyetemre. Középiskolás éveim végén már ápolóként dolgoztam a Beregszászi Járási Elmegyógyintézetben. Sajnos a felvételim során az Ungvári Állami Egyetem orvosi karára nem értem el a bejutáshoz szükséges pontszámot, a következő évben viszont sikerült bejutnom a biológia szakra. Azt terveztem, hogy az első év elvégzése után átiratkozom az orvosi karra. Ez a tervem nem sikerült, mert csak költségtérítéses képzésre vettek volna át, azt pedig a családom nem tudta vállalni. Így maradtam és befejeztem a biológia szakot.
– Közben más irányt vett az életed…
Szabolcs: Igen, negyedéves egyetemista voltam, amikor megszületett bennem az elhatározás, hogy a papi hivatást választom. Római katolikus lévén jelentkeztem a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspökénél, Majnek Antalnál. Ő szívesen fogadott, de azt tanácsolta, hogy térjek vissza Ungvárra, s előbb fejezzem be az egyetemet, s csak utána menjek el teológiát tanulni. Először rosszul esett a válasza, hiszen mindig azt hittem, hogy mivel paphiány van, tárt karokkal fogadnak. Azóta megértettem a döntése okát, és hálás is vagyok érte.
Befejeztem az egyetemet, s ezt követően ismét jelentkeztem Antal püspöknél. Ő 2001-ben Magyarországra küldött teológiát hallgatni. Egy évet a váci katolikus papi szemináriumban töltöttem el, majd 2002-ben átkerültem az Egri Hittudományi Főiskolára. Akkor ismerkedtem meg Ritával.
– Hogyan alakult a kapcsolatotok?
Szabolcs: Ritával sokáig csak barátok voltunk, hiszen én kispap voltam és papi pályára készültem. Közben Rita elkerült Pécsre. Az én életemben is történt egy változás: 2004 nyarán elküldtek Rómába, hogy ott folytassam teológiai tanulmányaimat a Pápai Lateráni Egyetemen. A távolban volt időm elgondolkodni a hivatásomon, azon, hogy valóban lelkész szeretnék-e lenni. Kezdett körvonalazódni, hogy a papi életforma csak egy szimpátia, de nem hivatás számomra. Végül decemberben úgy döntöttem, hogy hazajövök és más irányban folytatom az életem. Egy percet sem akartam lustálkodni, rögtön munkalehetőségek után kezdtem érdeklődni.
Rita: Szabolccsal néha levelet váltottunk, s amikor megtudtam, hogy otthagyta a szemináriumot, felajánlottam, hogy segítek neki Pécsett állást keresni.
Szabolcs: Így kerültem egy városba Ritával. Hamarosan udvarolni kezdtem neki, s még abban az évben, 2005 júniusában össze is házasodtunk.
– Továbbra is Pécsett éltetek?
Rita: Igen, még másfél évet a városban laktunk. Szabolcs a pécsi neurológiai klinikán dolgozott. Számomra azonban nem adódott megfelelő munkalehetőség. Amíg egyetemista voltam, a Tescóban, a Matávnál vállaltam diákmunkát, de az egyetem befejezése után erre sem volt lehetőségem.
– Emiatt költöztetek haza Kárpátaljára?
Szabolcs: Döntésünket az mozdította elő, hogy megkerestek a Beregszászi Római Katolikus Egyházközségtől, hogy vegyek részt egy ottani pályázat megírásában és lebonyolításában, amelynek végcélja egy színvonalas szakkollégium létrehozása volt. Ez hosszú távon intézményvezetői munkát, megélhetést és lakáslehetőséget jelentett volna. Úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Beregszászba.
Közben kiderült, hogy a pályázat nem nyert, s az egyházközség tervei sem valósulhattak meg. Ennek ellenére itt maradtunk Beregszászban.
– Hol laktatok?
Szabolcs: A szüleim házában volt bőven hely, hozzájuk költöztünk, s Verus (Veronika – a szerk.) már oda született 2006-ban. Aztán elkezdtünk az udvarban építkezni, három éve készült el a házunk. Közben – 2008-ban – megszületett Dórika (Teodóra – a szerk.).
– Találtatok itthon munkát?
Rita: Amikor hazaköltöztünk, a negyedik hónapban voltam Verussal, de mindenképpen szerettem volna a szülés előtt is dolgozni. Végül egy beregszászi óvodában helyezkedtem el, s onnan mentem szülési szabadságra. Emellett akkoriban kért fel Majnek Antal püspök atya, hogy fordítsam le a munkácsi római katolikus székesegyház történetét ukránra. Ezzel a száz oldalas könyvvel kezdődött a püspökséggel való munkám, mely azóta is tart: többnyire körleveleket, hivatalos iratokat fordítok a számukra.
Szabolcs: Én először pedagógusként kerestem megélhetést: a Jánosi Középiskolában helyezkedtem el biológia tanárként. Egy év tanítás után felkértek, hogy vállaljam el a Jánosi Mezőgazdasági Líceum igazgatóhelyettesi posztját, melyet 2009 decemberéig töltöttem be.
Ezután egészen mással kezdtem el foglalkozni. A Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány irodavezetője lettem. Pályázatok írásával, lebonyolításával, anyaországi támogatások kezelésével foglalkozom. Közben autodidaktaként elsajátítottam a webes szerkesztést és grafikai programok kezelését. Van egy saját vállalkozásom is: weboldalszerkesztést, fenntartást, valamint reklám-, dizájn- és céges arculattervezést vállalok. Majnek püspök felkérésére immár hetedik éve besegítek a helyi cigánypasztorációs munkába is Beregújfalun.
– Hogyan telnek a hétköznapjaitok?
Rita: A gyerekek óvodába járnak. Mi közben itthon tudunk dolgozni. A püspökségnek végzett munkám mellett cikkeket fordítok a Kárpátalja.ma internetes hírportálnak, illetve koordinálom a Szent Márton Egyházmegyei Karitász ösztöndíj-programját, mely ukrajnai felsőoktatási intézményekben tanuló kárpátaljai diákok részére biztosít szociális és tanulmányi támogatást.
Szabolcs: Verus lányunk hamarosan iskolába megy. Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtunk azon, hogy milyen tannyelvű iskolába írassuk. Végül úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha anyanyelvén tanul, így ősztől a Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskolában kezdi meg az első tanévet.
– A két lányotok mellé hamarosan egy harmadik is érkezik. Hogyan fogadta a család, a környezet a baba jövetelének hírét?
Rita: A lányok nagyon örültek, már régóta minden esti ima alkalmával kérték, hogy legyen egy kistestvérük. Ha egy kistestvér érkezéséről szóló mesét hallgattak vagy néztek, mindig megkérdezték, hogy nekik lesz-e testvérük. Most a várandósság vége felé látom rajtuk, hogy egyre izgatottabbak: kérdezik, hogy majd alhat-e velük, etethetik-e, stb.
Szabolcs: A szülők is nagyon örültek. Nem volt számukra nagy meglepetés, mert ismerték a terveinket, tudták, hogy vállalni szeretnénk egy harmadik gyermeket is.
– Hogyan készültök a baba megszületésére?
Rita: Erőt gyűjtünk. Imádkozunk a kisbabáért, nevet választunk neki, örülünk neki, hiszen már a pocakban eltöltött kilenc hónap alatt is nagyon megérzi, hogy vágynak-e rá.
– Hol tervezitek a szülést?
Rita: Fehérgyarmaton szeretnék szülni, ott született az első két gyermekünk is, jó tapasztalataim voltak a kórházzal, az orvossal és a körülményekkel kapcsolatban. Biztonságban éreztem magam, és ott nem csak a pénzről szól az egészségügy, hanem emberségesek is a nővérek és az orvosok.
– Milyen változásra számítotok a kistestvér érkezése után?
Szabolcs: Már tudjuk, mivel jár az, ha csecsemő van a családban: a baba sokszor meghatározza a napirendünket. Sok lelki és testi erőre van szükség: türelmesen kideríteni, miért sír, éjszakai virrasztások, ölben cipelés, stb. De mindezt ellensúlyozza a sok öröm, amellyel megajándékoz minket. A két lányunkat is biztosan formálja majd a kistestvér. Úgy gondolom, hogy felelősségtudatunk, alkalmazkodóképességük, segítőkészségük növekszik majd.
– Féltek a nagycsaládos életmódtól?
Rita: Amint említettem, az első néhány hónap nehéz lehet, emiatt van bennem némi aggodalom. De nem azért, mert harmadik gyerekről van szó, hanem azért mert az újdonság, amelyet nem ismerek, mindig egy kis aggodalommal jár.
Valamennyi idő szükséges ahhoz, hogy megszokjam: az egyik iskolába jár, vele tanulni kell, a másik óvodás, neki még egy kicsit más lesz a napirendje, a harmadik meg még csecsemő, megint csak más igényekkel. De idővel, úgy gondolom, kialakul egy rendszer, amelyhez mindenki hozzászokik.
Szabolcs: Ha a húsz-harminc évvel ezelőtti gondolkodásmóddal hasonlítjuk össze a mai kor felfogását, azt tapasztaljuk, hogy jóval anyagiasabb lett a világ. Az emberek kiszámítható, kényelmes és minél kevesebb áldozattal járó életre törekednek, ami érthető dolog. De ennek fényében alakulhatott ki a köztudatban – talán bizonyos érdekeket képviselő csoportok hatására is – az a vélemény, hogy a nagycsaládosok élete nehéz, nagy lemondásokkal és áldozatokkal jár. Sok nagycsaládot ismerek Kárpátalján, de még egyiknél sem láttam, hogy az életük drasztikusan nehézzé vált volna, mert nem egy-kettő, hanem esetleg három-négy vagy öt gyereket vállaltak.
Rita: A nagycsaládos életmód nem riaszt, sőt, inkább vonz bennünket. Három gyermek mellett nehéz boldogtalannak lenni.
Kívánok nektek sok boldogságot a családotokhoz!
Lapzárta után érkezett a hír – ahogy azt mondani szokás -, hogy július 7-én, reggel hat óra negyven perckor, 2900 grammal és 51 centiméterrel megszületett Bunda Petra. 