„Nem jó az embernek egyedül lenni”

A mai harmincasok, negyvenesek – ha magányosak – éppúgy vágyakoznak egy megértő, kedves férjre vagy feleségre, mint a huszonévesek. Korábban jórészt az újságokban megjelentetett társkereső hirdetések révén igyekeztek párra lelni, majd beköszöntött a XXI. század az internettel, s az egyedülléttől szabadulni akarók ma már a világhálón is böngészhetik a különböző társkereső oldalakat, ahol fényképekkel és önmaguk rövid jellemzésével mutatkoznak be a párra lelni akaró magányos emberek.
Azt gondolhatnánk, ez a megoldás nagy mértékben megnöveli a tárkeresők esélyeit, hiszen egyszerre sokan megismerhetik őket, megtudhatják, milyen elvárásaik vannak, milyen az érdeklődési körük, s így könnyebben találhatnak párra. Ám sajnos, a dolog nem ilyen egyszerű…

Magányosan élő, 40-es férfiismerősöm a közelmúltban feltette a fényképét az egyik internetes társkereső oldalra, s igen részletes jellemzést adott magáról, miszerint ő egy jó humorú, a természettudományok, a történelem, a politika iránt érdeklődő személy, aki komoly szándékkal szeretne megismerkedni egy vidámságot kedvelő, lehetőleg intelligens, kedves hölggyel. Nem voltak túlzott elvárásai, nem remélte, hogy egy húszéves szépségkirálynő válaszol majd soraira, a felsőfokú végzettséget sem tartotta alapvető fontosságúnak, ahogy azt sem, hogy reménybeli társa vele azonos vallású legyen, s egy elvált vagy özvegyasszonyt is minden további nélkül elfogadott volna, gyermekével vagy gyermekeivel együtt.

Alighogy feltette az oldalra a hirdetését, máris jelentkezett rá egy középfokú végzettséggel rendelkező, láthatóan intelligens, széles érdeklődési körű hölgy, s internetes online üzenetében valósággal áradozott a férfiról, hogy még egyetlen társkereső esetében sem olvasott ilyen szép, részletes bemutatkozást, s az olvasottak alapján igen rokonszenvesnek találta ismerősömet, aki úszott a boldogságban, hogy ilyen hamar ennyire kedvező választ kapott. Attól kezdve minden este két-három órát társalogtak az interneten, a hölgy jókat derült a férfi tréfáin, „vevő” volt színes, érdekes történeteire, nagyra tartotta széles körű tudását, s ismerősömnek természetesen roppant jól esett a hölgy elismerése. Ahogy annak is örült, hogy a nő az első szóra beleegyezett a mihamarabbi személyes találkozásukba, melyre pár nap múlva sor is került, s a randin ismerősöm – aki előzőleg megérdeklődte, melyik a hölgy kedvenc virága – egy szép csokorral köszöntötte az épp születésnapját ünneplő hölgyet. A randevú kellemesen telt, s a férfi úgy érzékelte, hogy a nő is jól érezte magát a társaságában. Újabb átinternetezett esték után kirándulásra invitálta újdonsült hölgyismerősét, aki ebbe is beleegyezett, eltöltöttek egy kellemes napot, s úgy tervezték, hogy a közeljövőben újabb kirándulásokat tesznek. A nő bizalmába fogadta ismerősömet, beszámolt anyagi problémáiról is, s a férfi – hogy segítsen rajta – felajánlotta, hogy bizonyos összeget hajlandó kölcsönözni neki, amit a hölgy szabódva, de köszönettel elfogadott. Emellett a barátom az ismeretségét is latba vetette, hogy segítsen a gondokkal küszködő munkanélküli nőn, amellett jó szóval biztatta, tanácsokkal látta el, igyekezett reményt önteni belé.

Ám hirtelen becsapott a villám: egy szerencsétlen félreértést követően a nő szakítani akart ismerősömmel, aki megijedt, hogy újból rászakad a magány, ezért mindent megtett azért, hogy visszanyerje a hölgy rokonszenvét, bizalmát. Napokig kérlelte a nőt, hogy enyhüljön meg iránta, és úgy tűnt, hogy próbálkozásai végül is sikerrel jártak. De mint kiderült, korai volt az öröm. Több sikertelen álláskeresési próbálkozás után a hölgy egyre kedveszegettebbé vált, már nem derült ismerősöm viccein, a történeteire sem volt kíváncsi, s kijelentette, hogy semmi sem érdekli. Amikor ismerősöm tanácsokkal igyekezett ellátni, hogy hol keressen állást, azt válaszolta: „Menjél már.” Majd kerek perec kijelentette: úgy érzi, hogy semmi jövője sincs a kapcsolatuknak, kiszáll a dologból, sőt az internetes oldalát is megszünteti, mert nem látja értelmét a további társkeresésnek. Ismerősöm előbb megpróbált a hölgy szívére hatni, hogy gondolja meg jól a dolgot, és ne szakítson vele, ám a nő hajthatatlan volt, s a barátom végül belefáradt abba, hogy kapcsolatuk megmentésén fáradozzon. Elfogadta a tényt, hogy vége a szépen indult, de keserű véget ért ismeretségüknek. Azután – mivel nem veti fel a pénz – finoman, de határozottan sürgetni kezdte a hölgyet, hogy ideje lenne visszafizetni a kölcsönt, mire az internetes oldalát még mindig fenntartó nő azt válaszolta, hogy amint módja lesz rá, fizetni fog, de egyelőre nem tudja törleszteni a kölcsönt…

Ismerősöm most ugyanott tart, ahol kapcsolatuk előtt, s csak néhány keserű tapasztalattal lett gazdagabb. Rájött: nem lehet segíteni azon az emberen, aki nem hagyja, hogy segítsenek rajta, s hogy csak olyan hölggyel érdemes komoly kapcsolat reményében ismeretséget kötnie, aki állással rendelkezik, és reménybeli házasságkötésük után hozzá tud járulni a család fenntartásához. A magányt már nagyon unó barátom ugyanis nem adta fel a párra találás reményét, s az internetes társkereső oldalakat böngészve folytatja társkereső próbálkozásait. Mert ahogy a Bibliában írják: „Nem jó az embernek egyedül lenni.”