Lehetnék is akár

Az vagyok-e, aki vagyok? Lehetek-e az, aki vagyok, ha letagadom, hogy ki vagyok?

Akarhatok-e az lenni, ami még nem vagyok, de lehetek? Lehetek-e újra az, aki voltam? Beérhetem-e annyival, hogy én ilyen vagyok? Nem hiszem. Idegesítően sokértelműek a szlogenek, de néha úgy érzem, hogy a szlogenekből összetákolt prédikációk is. Mintha ez is lenne a cél. Mindenki ismerje fel benne a saját gondolatait, és nem kell kötni az ebet a karóhoz, hogy de én nem azt értettem alatta, amit te. A cél az, hogy minél több embert eltaláljon. Közben ritkán döbbenünk rá, hogy ennek ára van: nem a szándékolt üzenet megy át, hanem valami más, a személyes értelmezés, ami leggyakrabban önkényes. Mindenhol keressük azt, amivel megindokolhatjuk, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek, miért teszem azt, amit, szerintem nekem mit kell tennem. A mi szavunkra – úgy érezzük – nem adnak, na de, ha Isten mondja, akkor az már döfi.

Hogy van ezzel a párhuzamosan, gyakran ugyanattól az előadótól, egyazon előadásban elhangzó két mondattal? Egyszer azt mondja: úgy vagy jó, ahogy van. Egyszer meg azt, hogy legyél az, akinek lenned kell. Eleve problematikus az egész. Ha nekem lennem kell valakinek, akkor egy pillanatig sem én döntök. E mögött egy tótumfaktum-teológiai látás húzódik meg: azzá leszek, akinek lennem kell. Na, de mi fifikásabbak vagyunk annál, hogy így értelmezzük a mondatot, ezért összekötjük az előzővel, és azt mondjunk: az vagyok, akinek lennem kell. Összegezve: ne gyertek nekem semmilyen változós dumával, mert olyan vagyok, amilyennek (isten szerint) lennem kell.

Gyorsan tegyünk különbséget a feltétel nélküli elfogadás, és a szeretetben változás/változtatás között. A kettő egybemosása gyilkos. Sör-bor-combó. Hányni fogsz tőle. Kidobod magadból, mert emészthetetlen. Elfogad, de én magamat nem, mert érzem, valami nem oké. Nem fogad el, és rossz, mert nem tudok semmi lenni addig, míg nem vagyok valaki, aki elfogadható. Szóval, a feltétel nélküli elfogadás a feltétele a szeretetben történő változásnak, változtatásnak. Isten legalábbis így gondolkodik. Ez egy olyan konstrukció, aminek a logikája alól nehéz kibújni: elfogadott és szeretett vagy, de ez nem jelenti azt, hogy kész is vagy.

Nem lehetsz úgy kész, hogy nem vagy elfogadott és szeretett, így csak izzadságszagú hitet produkálhatsz. Szorongós, éjjel ágyban vergődős, régmúlt időkön agyalós, bűneiért vezeklős. Ha érzed, hogy elfogadott és szeretett vagy, és ez nem ösztönöz semmire, akkor biztos, hogy elfogadott vagy és szeretett? Nem csak te próbálsz meg görcsösen elfogadni másokat, és szeretni, hogy ők is ezt tegyék veled?

A lényeg, hogy Isten szeretete és elfogadása nélkül nincsen változás és változtatás, csak illúzió és önámítás. Hazugság-tenger és futóhomok. Úgy vagyok jó, ahogy vagyok, hogy úgy lehessek jó, amilyen leszek.

„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” 2Kor 3,18