Itt a hibás, hol a hibás

Tudod, hibáztatni a legegyszerűbb, és egyben a legkevésbé kifizetődő.

Senki nem jár jól veled, de ami a legfontosabb, hogy te sem. Mert mi a hibáztatás? Valaki mást teszek felelőssé azért, ami velem van, velem történt. Érzem magamban, hogy nem jó, ahogyan van, vagy helytelenül cselekedtem, de azt mondom: te vagy a hibás. A hibáztatásra fel lehet építeni egy örömöktől és boldogságtól mentes életet. Egy idő után ösztönből jön: te vagy a hibás. Minden mondatod, ami a másiknak szól, úgy kezdődik: mert TE. És minden mondatod, ami magadról szól, úgy kezdődik: mert én. Ebből a kettőből jön ki az eredmény: azért rossz nekem, mert te vagy a hibás (mert olyan makacs vagy, mert nem hallgatsz rám, mert nem figyelsz rám, mert te mindent jobban tudsz), és jobb lenne nekem, ha te nem lennél olyan, amilyen, mert én amúgy teljesen rendben vagyok. Az én szó gyilkoló, ha védekezésre használod. A te szó végletekig megalázza a másikat, ha támadásra használod. Én jó vagyok, te pedig nem. Persze, ez olyan játék, amihez két ember kell. Két monológ fut el egymás mellett. Mind a ketten arról beszéltek, hogy „én” és mindketten azt mondjátok: TE vagy a hibás. Hibáztatni nem nehéz, valljuk meg. Nincsen egyszerűbb, mint a másikat felelőssé tenni azért, ami velem van. Még meg is könnyebbül az ember, amikor kimondja: te vagy a hibás…

Én hoztam magammal otthonról ezt a „kommunikációt”, és házasságunk első éveiben feleségem újra és újra próbálta nekem elmagyarázni, hogy azzal nem megyek semmire, ha jövök az én=te szöveggel. Valami probléma van az életedben? ÉN ezt és ezt tenném a helyedben, és ha nem azt teszed, akkor ne csodálkozz, mert TE ebben és ebben vagy hibás. Jó kis önsorsrontó hozzáállás.

Két oldala van ennek az egésznek. Az egyik a látszat: szeretném azt mutatni, hogy én mindent jobban tudok. Mindenkinek rám kellene figyelni, mert én vagyok a mindenttudó bölcsesség birtokosa. Ójajj, ha ehhez még bibliaismeret is társul, mert akkor meg transzcendens töltete is lesz az egésznek, és már nem csak velem nem értesz egyet, hanem „istennel” sem. De mindegy, ez exkurzus. Szóval, többnyire el is hisszük magunkról ezt a saját magunknak kitalált hazugságot, hogy mi nem hibázhatunk, és minden rossz dolognak a forrása a másik. Jó kis struccpolitika, mi? Nyugi, évekig nyakig benne voltam. Alapnak tűnt. De van ennek egy másik oldala is. Amennyire beképzeltnek és magabiztosnak tűnik az, aki másokat hibáztat, pont annyira önbizalom-hiányos és bizonytalan. Egy rakás szemétnek érzi magát, és úgy érzi, ha még több hibát írnak a számlájára, azt már nem bírná elviselni. Aki hibáztat, azt elég sok ideig, mondjuk egész gyerekkorában hibáztatták, ő meg védekezett, ahogy tudott. Csak közben a védekezés egy másik kapcsolatban (mondjuk a párkapcsolatban) támadássá válik a másik ellen. Arrogáns bunkónak látszol, miközben még mindig ugyanaz a gyerek vagy, aki védekezik a már elviselhetetlenül sok hibáztatással szemben. Észre sem veszi, hogy közben ő lett a fő hibáztató.

A hibáztatásban az a „jó”, hogy szinte bármit és bárkit, és persze bármikor lehet hibáztatni. A hibáztatás önfelmentés: nem én vagyok a felelős. A hibáztatás megbetegítő: azt is beteggé teszi, aki csinálja, és azt is, aki elszenvedi.

Egy kicsit a keresztény hit vizeire evezve, szerintem az alapkérdés a hibáztatás mögött ez: ki a bűnös?! És mi rögtön elkezdünk mutogatni, mert mi nem tudunk ebben az egyszerű kérdésben gondolkodni, hanem mi azt kérdezzük: ki a bűnösEBB?! Nem ugyanaz. Könnyedén átlépünk saját bűneink fölött, ha összehasonlítjuk másokéval, és valljuk meg, mások mindig bűnösebbek, mint én.

A változás szele akkor kezd el fújni, amikor eljutsz arra a felismerésre, hogy én vagyok a bűnös. Bármennyire ellentmondás, de ez az első lépés. Ez nem jelenti azt, hogy a másik nem bűnös, ő is az. DE saját bűnösségem beismerése teremt egy olyan kommunikációs alapot, ami kibillent a hibáztatásból. Egyszer csak azon kapod magad, hogy minden rossz érzés és bűntudat nélkül, felszabadítóan azt mondod: én vagyok a hibás. Ebben én hibáztam. Elkezdesz nem kijelentésekben beszélni magadról és a másikról, hanem elkezded feltárni, hogy mit érzel. Ez rossz volt nekem, rosszul esett, vagy fájt, nem értem miért tetted. Ő meg elkezdi elmondani, és rájöttük, hogy mindeddig nem voltatok kíváncsiak arra, hogy a másik kicsoda, mert azt hittétek, már tudjátok, közben meg egyáltalán nem. Amikor két hibás egymásra talál, elkezdődik valami egészen új: nem az elkövetett hibák és bűnök által uralt élet, hanem a megbocsátásé.