Legendák Kárpátalján: A Fehér-, a Fekete- és a Szőke-Tisza mondája

Legendák Kárpátalján című rovatunk indulásakor Kárpátalja egyik legszebb kincsét, népe szívének legkedvesebbikét, a „legmagyarabb folyót”, a Tiszát övező – számomra oly kedves – eredetmondát ismerhette meg a kedves Olvasó.

Ám a kanyargós folyamot – a Kárpátok hegyeihez hasonlóan – nemcsak egyetlen legenda járja körbe. A szeszélyes folyó alakját számos monda övezi, eredetének történetét sokféleképpen meséli a partját lakó nép. Nem fukarkodok tovább, itt az ideje, hogy az Olvasó is eldönthesse, mely történetet véli igaznak… Jöjjön hát három különböző, kedves történet, s kívánom, lelje benne örömét mindenki, akihez eljut!

A Fehér-Tisza: „Amikor még Attila és hunjai bírták e földet, a Máramarosi-havasok között két vár állt: az egyik Tisza délceg ifjú bajnoké, a másik egy csapodár özvegyé, Izzáé. Az özvegy szemet vetett a daliás ifjúra, de Tisza egy pásztorlányba volt szerelmes. Izza a vetélytársát titkon elraboltatta és földalatti börtönbe záratta. A pásztorlányt mindenki halottnak hitte. Ezután Izza minden asszonyi fondorlatát bevetette, hogy elhódítsa a deli vitézt. Igyekezete nem maradt eredménytelen, Tisza nem tudott ellenállni a bűvöletes csábításnak. Elfeledte a pásztorlányt, és nőül vette a büszke özvegyet. De a kikapós nő a mézeshetek után nagyon gyorsan hűtlen lett férjéhez. Mialatt Tisza a csatamezőn tette kockára életét, ő új kedvesével töltötte napjait. A havasok mindenható ura, a rémkirály előtt nem maradt titokban a dolog. A nagy hegyek között, a csatából hazatérő Tiszának elmondta az igazságot: neje hűtlenségét, s a még életben lévő hű pásztorlány sorsát. A bajnok szívébe fájdalom hasított, de nem tudott sírni. A rémkirály megszánta és kősziklává változtatta. Elfojtott fájdalmát könnyek özönében, vízforrásban engedte folyni. A Máramarosi-havasokban ezen forrásokból ered és csörgedez még most is a Tisza. A hűtlen özvegyet is forrásos kősziklává változtatta, de büntetésül az Iza folyó a Tisza kebelébe ömlik, örök hűségre ítélve. A havasi rémkirály megszabadította a pásztorlányt, s méltatlan szenvedéseiért Tisza és Izza várával ajándékozta meg.”

A Fekete-Tisza: „Réges-régen, amikor még a Tisza mentén nem voltak városok, falvak, de még csak házak sem, egy sátoralja magyar vetődött a Felső-Tisza vidékére. Megtetszett nekik a zöld hegyek között kanyargó ezüstös folyó. Vezérük, akit Kabosnak hívtak, nagyon bölcsen arra biztatta népét, ne vándoroljanak tovább, itt mindent megtalálnak: vizet és halat a Tiszában, vadat az erdőben, a folyópart árnyas fái alatt pedig békét és nyugalmat. A magyarok hallgattak vezérükre és letelepedtek. Boldogan éltek, nem is gondoltak már a vándorlásra. A sátoralja magyar életét csupán egyetlen dolog árnyékolta be: szeretett vezérüknek, az egyre inkább öregedő Kabosnak nem született fia. Egyetlen lánya volt, a csodálatos szépségű, fekete szemű Csilla. Búslakodott is a nép, féltek, nem lesz, aki örökli rangját és kardját, aki erős kézzel összetartja népét. Bánatukat elsírták a Tiszának is.
Történt egyszer, alkonyatkor, hogy a Tisza partjáról hazatérő Csilla egy fiúgyermeket hozott a karján.
– Miféle gyerek ez? – kérdezte az őszülő Kabos.
– Ez a Tisza fia! – felelte a lány. Alkonyatkor, amikor bíbor lepte el az erdőt, a Tisza forrása felől egy fehér paripán daliás ifjú nyargalt felém. Ezt a gyermeket hozta, és azt mondta: »Ez a gyermek a Tisza fia. Neveljétek fel, és méltó utódja lesz a ti vezéreteknek«.
A magyarok elfogadták a gyermeket, és apja után Tiszának nevezték el. Felnevelték, és valóban olyan vitézzé vált, amilyet hetedhét országban sem lehetett találni. Amikor az öreg Kabost örökre elszólította a mindenható Hadúr a túlvilági csatamezőkre, a harcosok Tiszát pajzsukra emelve vezérükké választották. Nagy ünnepséget rendeztek, és megnyugodva mondogatták egymásnak, jó kezekbe került a vezérség. Az ünnepség után alig tértek nyugovóra, amikor hatalmas vihar, zivatar támadt, morajlott a folyó, zúgtak a hegyek, és a toronymagasságú víz elől menekült a nép. Ekkor a szilaj hullámok közül egy fehér paripán ősz szakállú öreg nyargalt elő, egyenesen Tisza vezér felé tartva: Érted jöttem fiam! – dörgött a hangja, fölkapta fiát, és visszaadta a folyónak…”

A Szőke Tisza: „Hajdanán a jó tündér a máramarosi bércek közé csalogatta a helyüket nem találó huculokat, és meggyőzte őket arról, itt kell élniük. A huculok letelepedtek, éltek is békében, mígnem a havasok két gonosz óriásvezére rájuk nem talált. Ettől kezdve nem volt nyugodalmuk. A két óriás sanyargatta a szegény huculokat, elrabolta jószágaikat. A szerencsétlen huculok hiába is próbálkoztak elrejtőzni előlük, mindenütt rájuk találtak. Elkeseredésükben a vének felkeresték a jó tündért, aki a szlatinai sóbánya kristálypalotájában lakott.
– Elmegyünk innen – mondták a vének. Úgysem adtál nekünk egyebet, csak hegyet, melyen a krumpli is csak félve terem meg. Most pedig még a ránk szabadított óriások is a vérünket szívják. Hát nem maradunk tovább!
– Maradjatok itt, majd segítek rajtatok – szólt a tündér. Menjetek szépen haza, eligazítom sorsotokat! A jó tündér fekete medvékké változtatta az óriásokat. Igen ám, de a két vadállatnak állandóan hucul húsra vásott a foga. Szaladtak újra a vének a jó tündérhez segítségért.
– Mit tegyek értetek? – kérdezte a tündér.
– Hát változtasd olyanná a két óriást, hogy erősek is maradjanak, de azért jók is legyenek, ne bántsanak minket, hanem inkább hasznosak legyenek! Legyenek hatalmasabbak nálunk, de nekünk szolgáljanak – kérték a vének.
– Nem azért hoztalak ide titeket, hogy most elbocsássalak – válaszolta a tündér. Menjetek békével, majd kitalálok valamit!
A jó tündér addig törte a fejét, amíg meg nem találta a megoldást. Az óriásokat forrássá változtatta. A víz erősebb az embernél, mégis szolgálja. Az egyik forrásnak ragyogó tiszta volt a vize, a másiké barna, zavaros. A két forrás a hegyek között futott egymást keresve, de sokáig nem találkozhattak, csupán egymás hangját hallhatták. Végre egyszer mégis összefutottak, így támadt a Fehér- és Fekete Tisza ágából egy folyó – a Szőke Tisza.”
(A legendák megtalálhatóak Kovács Sándor: Ahol a Tisza születik című könyvében.)