Óriásplakát – óriási szerelem?

Házasodni drága mulatság, különösen akkor, ha az ember ad a külsőségekre. Vőlegényt-menyasszonyt fel kell öltöztetni, a templomot fel kell díszíteni, a lakodalmat meg kell ülni, az egész napos banzájról a fotókat, videofilmet meg kell rendelni stb. És minél jobb módú valaki, minél inkább ad arra, hogy a település, ahol él, érzékelje is ezt a jómódot, annál inkább cifrázható e rituálé valamennyi részlete, annál inkább fokozható az esküvői-lakodalmi őrület.

Vannak személyre szabott, mondhatni saját bejáratú, s többnyire ártalmatlan őrületek, mint annál a jegyespárnál, amely az esküvő előtt hetekig jár táncórára, csakhogy a nagy nap estéjén nyitótáncként salsát adhasson elő a vendégseregnek. Ismeretesek azután a rongyrázási mániák is, amikor a cél a legapróbb részletekig megvalósítani az esküvőről szőtt álmokat (jellemzően főként a szülőkét), méghozzá lehetőleg úgy, hogy egy kicsit minden nagyobb, fényesebb, káprázatosabb és főleg drágább legyen, mint a szomszédé-baráté-rokoné-vetélytársé volt.

Itt van például az esküvői videózás. Emlékeznek még, milyen szerény, amatőr és legtöbbször rossz minőségű felvételek készültek a kilencvenes évek elején a lagzikról, miután megérkeztek Kárpátaljára az első videokamerák? Húsz év alatt ez a műfaj óriási fejlődésen ment keresztül, s manapság nemegyszer egy kisebb játékfilm, vagy egy teljes értékű szappanopera leforgatására adnak megrendelést az erre specializálódott szakembereknek.

Sajnos, ez az esküvői-lakodalmi rongyrázás óhatatlanul rátelepszik a társadalomra, s nemegyszer erőn felüli, sokszor értelmetlen kiadásokra sarkallja azokat, akik úgy érzik, kudarcként értékelné a környezetük, ha nem adnának bele apait-anyait, ha nem tennének meg mindent, amit ilyenkor „szokás”. Bizony, így születik az új hagyomány.

Ráadásul ebben az elkeseredett versenyben a küzdő felek nem mindig érik be pusztán azzal, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. Az emberi leleményesség időről időre jobb célokat érdemlő energiával tör elő, hogy megszülje a következő esküvői „szokást”, amely azután nagyságrendekkel gyorsabban terjed és épül be a rituálék sorába, mint mondjuk a múlt század elején az írni-olvasni tudás, 30 évvel ezelőtt a nemi felvilágosítás, mostanság pedig a mecenatúra.

Napjaink egyik ilyen felfutó esküvői újítása az óriásplakát: a barátok vagy a boldog szülők úgynevezett bigboardokat bérelnek rövid időre, amelyeken a speciálisan erre az alkalomra készített plakát az ifjú párt köszönti házasságkötésük alkalmából. Egy efféle kompozíciónak természetesen a témához illően sziruposnak és giccsesnek kell lennie, a fiataloknak pedig meghatóan hamvasnak és szépnek. Óriási szerelem óriási plakáton. Végeredményben senki sem kerülheti el, hogy tudomást szerezzen a boldog – és láthatóan gazdag – nászról.

Hogy ezzel az „újítással” tovább nő a szakadék a szerény bérből élők és a tehetősek között a lakodalmak terén (is)? Ugyan, nem számít… Hiszen, ahogy mondani szokás, Isten színe előtt valamennyien egyformák vagyunk. Többek között abban is, hogy életszínvonaltól függetlenül 1-2 hrivnyánál többet ritkán dobunk a perselybe vasárnaponként. Hiába, kell a pénz óriásplakátra.