Gyerekszáj az égig ér

Tanár, gyermek, költő, művész és a kérdések

Párbeszéd

Tanulhatnánk végre Szókratésztől, akinek pedagógiai módszere volt a dialogosz, vagyis két logosz áthatása, amiből kikerekedik az igazság. Nem előadásokat tartott, hanem kérdésekkel ösztönözte hallgatóit a válaszkeresésre, együtt-gondolkodásra. Igaz, a görög logosz annyi mindent jelentett, szellemi Jolly Jokerként használták a nyelvre, a beszédre, gondolkodásra, logikára is, a görög filozófia a világot átható világésznek is definiálta, sőt a keresztyénség kezdetén a világ gondolatát jelentette Istenben. Ebből is látszik, hogy a beszéd – teremtés. A két oldalról körbejárt téma a párbeszéddel egymást segítve jut el a megoldásig.

De akkor hogyan várjuk el a mai dekoncentrált diákoktól, hogy egész órán passzivitásban maradva figyeljenek az előadásokra? Meg kell mozgatni őket. Ha nem adunk lehetőséget, hogy feltegyék a kérdéseiket, csak belekiabálnak az előadásba. Szerettem, ha művészettörténet órán elmondták a véleményüket egy képről, és vállalták akkor is, ha nem egyezett az enyémmel vagy a másik vitapartnerrel. Csak meg kellett indokolni. Vagy párba állítva vitatkoztak egymással, miközben megtanulták megvédeni az álláspontjukat, és kérdésekkel ösztönözték a másikat, hogy ő is védje meg bátran a magáét, vagy tanuljon meg lemondani róla, ha észérvekkel meggyőzetik az ellenkezőjéről.

Amikor kicsik voltak a gyerekeink, sokat báboztunk, eljátszottak egy szerepet, utána bábot cseréltünk és megfordult a szerep. Így sokféle dialógust ki tudtak próbálni, és különböző szerepekbe tudták beleélni magukat. Saját készítésű bábokkal személyesebb volt a játék, saját teremtményeinket keltettük életre.

A gyülekezetben a gyerekekkel is báboztunk, több bábfilm született a bibliai események narratív feldolgozásával, vagy élőben mozgatták a figurákat a rögtönzött templomi bábszínházban. Hasonló szerepet tölt be az árnyszínház és a marionett is.

Amikor a fiamat bántották a nagyobb fiúk az iskolában, eljátszottuk a jelenetet és többféle verziót is kitaláltunk, hogyan lehet az ilyen helyzetből pusztán a párbeszéd eszközével kikerülni. Épp a legdurvább gyerek vágyik a legjobban a figyelmességre, többnyire a törődés- és a szeretethiány okozza ezt a deviáns viselkedést. Akit otthon bántanak, az tovább bántja a hierarchiában alatta levőket, továbbhárítja a rajta esett sérelmet.

Amikor a kisgyerek beszél a babájához, vagy kis állatához, döbbenten vesszük észre, hogy minket utánoz, hibáinkat, baklövéseinket jól karikírozva. Döbbenten ismerünk magunkra, igen, ezt tőlünk hallotta így…

Párbeszéd Istennel:

A gyerekek is meg tudják tapasztalni Isten személyes közelségét, sokszor olyan őszintén imádkoznak és olyan közvetlen hangon beszélgetnek Istennel, ahogy csak a legközelebbi hozzátartozóval teszik.

Fiam négyéves korában mondta egy sikertelen közeledésre: „Kértem az Úr Istent, hogy legyen itt mellettem, de nem lett. Biztos nem tudtam eléggé szellemi hangon kérni.”

Máskor ezzel jött haza:

– Képzeld, az óvónéni azt mondta, hogy Jézus meghalt és nem támadt fel.

– És te mit mondtál?

– Hangosan semmit, csak magamban gondoltam, hogy szegény Györgyike néninek biztos nincs Bibliája.

Gipszet öntöttünk. Fiam gyurmából készített egy lapot, összevissza ütötte húsklopfolóval (plasztikus háttérkiképzés), belerajzolt egy keresztet, és a keresztgerendánál oldalt belenyomott egy kis golyót. Fölfogta a testi halált és a lélek továbbélését.

Egyszer azt magyaráztam neki, mit jelent a keresztyén szimbolikában a hal motívuma, az IHTÜSZ. Gyurmából formált egy kígyót, és belenyomta a hal alakú kis bicskáját. – A kígyó megette a halat. ( Jézus megjárta a poklot.)

Meséltem a keresztyénüldözésről, a hal mint titkos jel szerepéről, amivel jelezve felismerték egymást Krisztus követői.

Készített gyurmából egy keresztet, belenyomta a halat. (A bicska pozitív formája mint negatív lenyomat.)

– Jézus keresztje – mondta.

Jézus kereszthalálára és a keresztyénüldözésre utalt. A keresztyének be vannak zárva a keresztbe, ugyanakkor védelmet is találnak benne.

Lányom öt-hat évesen úgy imádkozott esténként Istenhez, normál hangerővel, legalább tíz-húsz percen át, mintha a legjobb barátjával beszélgetett volna. Mi az ajtón kívül hallgattuk, nem akartuk megzavarni kettejük meghitt párbeszédét.

A felnőttek világában racionálisabban működnek a dolgok. Karinthy írta a Noteszlapokban: „Úgy érzem, hamarabb eljutok Hozzá a benne való kételkedés révén, mint a benne való vak hit útján.”

Költőink sokszor épp a kételkedésük megfogalmazásával viszik közelebb az olvasót a hitbeli meggyőződéshez. Ady nem állandó kapcsolatról ír Az Isten balján című versében, de az időnkénti váratlan kontaktus annál nagyobb erővel hat:

Az Isten van valamiként:

Minden Gondolatnak alján.

Mindig neki harangozunk,

S óh, jaj, én ott ülök a balján.

Azonosul a bal latorral, a hinni nem tudóval, vagy Júdással, az árulóval, holott hite minden istenes versén elemi erővel tör át:

…Csak szívünkbe ver bele

Mázsás harangnyelvekkel néha.

József Attila a Csöndes estéli zsoltár megrázó soraiban a közvetlen párbeszéd hangján szól, bár a választ nem írja le, de antropomorf szituációban szólítja meg Istent:

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Ezt minden versszak, illetve gondolati egység után megismétli, bár nem egyformán. Ez is párbeszéd, de olyan, mintha a telefon egyik végén lennénk, a kívülálló csak az egyik fél beszédét hallja, abból próbálja kikövetkeztetni a válaszokat.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,

hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.

Reményik Sándor is megszólítással kezdi Gyógyíts meg! című versét, ami refrénként ismétlődik minden versszakban.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Hiszen – nem is éltem igazában.

Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,

Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:

Rólam gondolt roppant gondolatod

Torz árnyékaképen.

Lászlóffy Aladár Eső című verse nagy mélységeket tár fel a játékos forma mögé rejtőzve. Nemcsak a közvetlen, szinte gyermeki beszédmód, hanem az igeidőkkel kifejezett folyamatos történés is az Istennel való közösséget fejezi ki, felvonultatva a „nevelés” eszköztárát is:

Uram, ha mióta

hullámod elkapott,

láttam a tetőt és

láttam az alapot,

mártottál szerető

tüzedbe, jegedbe

s itt viszel fellegként

függve és lebegve.

A játékos, mondókaszerű vers egyszerű rímeivel, ráolvasás-szerű önszuggesztióval a hitében meg-megbicsakló ember vágyát fejezi ki, hogy átláthatóvá tegye az igét az életében:

elmegyek ablaknak,

üvegnek, határnak,

melyen az igéid

kijárnak, bejárnak

Weöres Sándor az emberi élet alapvető kérdésére ad filozofikus, ugyanakkor mélységes hitről tanúskodó választ a Prae-existentia című versében:

Isten gondol öröktől fogva téged,

elméjében léted mint szikla áll.

Mi ehhez mérve habfodornyi élted?

és mit változtat rajta a halál?

Az Istennel való párbeszéd a képző-és iparművészetben is előbukkan.

Egy francia reneszánsz falikárpiton Ádám beszél Istennel. A hasűrözött szövés megmozdítja a felületet, élettel telítve ábrázolja a szereplőket, mintha mozognának, beszélgetnének. Semmi sem statikus a faliképen, a táj is pulzál, lüktet, a gyümölcsök szinte a szemünk láttára érnek be. Isten számon kéri az engedetlenséget, de Ádám nem vállalja, Évára hárítja a felelősséget.

Kárpáti Tamás kortárs festőművész két festménye reflektál egymásra, nem egy képen szereplő személyek, mégis összetartoznak. Jézus és János. Az egyik kép átbeszél a másikhoz, kiállításon érdemes „hallótávolságra” tenni őket. Jézus nyitott köpenyben, mellkasa szabadon hagyva, haja eggyé válik a lombokkal, sárgásan izzik a táj, az Isten fia és a világ egyszínű, közös az eredet. Jézus lefelé néz, kissé oldalt hajtja a fejét, bordái kilátszanak, beesett mellkasa mintha előrevetítené a kereszthalál napját, tekintete lefelé irányul, mintha már fent lenne a kereszten.

János alakja narancsos fényben izzik, imára kulcsolja a kezét, felnéz a keresztre, átlényegül. Szinte nincs is teste, csak a fej dereng elő a narancsködből. A sok lazúrréteg átdereng egymáson, komoly technikai tudással oldja meg a festő, hogy átjöjjön a fény a festékrétegeken. A lélek fénye az emberi matérián. Párbeszéd ez, csak nem szavak mögé bújva, hanem teljes lényükkel feloldódva a gondolatbeszélgetésben. Isten fia Jánost, rajta keresztül az emberiséget nézi, János Jézuson keresztül Istent. János, az ember felnéz és kérdez. Jézus, az Isten válaszol.

Átlépve a képkereten, a kiállítótermen, a posztmodern besorolásain, átsugárzik az ige, a héber dávár, a görög logosz, a mindenséget teremtő Szó, aki Jézus Krisztusban testté lett: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.