Nagycsaládok Kárpátalján: a Buda család
Az utóbbi egy évben közel húsz nagycsaládot ismerhettek meg az olvasók a Kárpátalja.ma oldalán keresztül.
Bepillantást nyerhettek a mindennapjaikba, miközben ők őszintén beszéltek a gyermekvállalás szép, de áldozatos mivoltáról. Érheti az a vád a sorozatot, hogy zömében értelmiségi vagy vállalkozásból megélő családokat mutatott be, akikről sokan azt gondolják, hogy könnyű nekik… Nem hiszem, hogy így lenne, hiszen teljesen mindegy, hogy mennyire dagad a pénztárcám és elismert vagyok-e a munkahelyemen, vagy a környezetemben, otthon én is csak anyuka, apuka vagyok, akit időnként lerókáz a beteg gyereke, akinek álmatlan éjszakái vannak, ha jön a kicsi foga, s még sorolni lehetne a példákat.
Mindenképpen példaértékű, ha egy házaspár – foglalkozástól, anyagi háttértől, családi támogatástól függetlenül – három, vagy annál több gyermeket nevel fel a közösség, a társadalom számára.
Ismerjünk meg most egy – a szó legnemesebb értelmében vett – egyszerű családot, akik boldogan vállalják nagycsaládos életüket.
Buda Zsolt és Nóra előbb osztálytársak és barátok voltak, majd néhány év elteltével házasok és háromgyermekes szülők lettek. 12 éve házasok, Nagybégányban élnek lányukkal és két fiúkkal.
Mivel Zsolt nem az a beszédes típus, Nórával beszélgettem házasságról, gyermekvállalásról és a mindennapokról.
– Makkosjánosiból származol. Hogyan találkoztatok Zsoltival?
– Mindketten a Jánosi Középiskolában tanultunk, én első osztályos koromtól kezdve, Zsolti pedig a 4. osztály elvégzése után jött át Nagybégányból a mi iskolánkba. Egy osztályba kerültünk, előttem ült a padban.
– Milyen volt a kapcsolatotok a diákévek alatt?
– Jól megvoltunk egymással. Az érettségi után egy időre elszakadtunk, én Munkácsra mentem tanulni mérnök és technológus szakra, őt pedig elvitték katonának. Mindkettőnknek valaki mással volt kapcsolata , de végül egymásra találtunk, és háromévi udvarlás után 2001-ben összeházasodtunk.
– Hogyan teltek az első, házasságban eltöltött évek?
– Amikor összeházasodtunk, én még Munkácson tanultam, de az iskola utolsó évét már szabad óralátogatással fejeztem be, mert közben állapotos lettem az első gyermekünkkel, Nikolettel, aki 2002 februárjában született meg. Nagybégányban telepedtünk le a férjem szülői házában. Nem volt könnyű időszak, Zsolti évekig Magyarországon dolgozott különböző építkezéseken, míg én itthon neveltem a lányunkat, illetve az egyik nagybégányi boltban voltam eladónő. Zsoltinak sem volt egyszerű, mert bár jól keresett, csak nagyon ritkán tudott hazajönni néhány napra, s akkor is azt kellett megtapasztalnia, hogy Niki alig ismeri meg.
– Meddig dolgozott Magyarországon a férjed?
– 2004-ben úgy döntött, hogy hazajön, addigra már belefáradt a külföldi munkavállalásba, s szeretett volna itthon lenni a családjával. Akkor megbeszéltük, hogy vállalunk még egy gyermeket, aki a következő év júniusában meg is született, s a férjem és az édesapja után a Zsolt nevet kapta.
– Hogyan változott meg a család élete azáltal, hogy Zsolt nem ment többé Magyarországra dolgozni?
– Lényegesen könnyebb lett számomra a családról való gondoskodás. Zsolti magánvállalkozást indított a testvérével: betonblokkok gyártásával kezdtek foglalkozni, ami nehéz, de jövedelmező munkának bizonyult. Amikor Zsoltika nagyobb lett, óvodába került és én is munkába álltam. A nagybégányi Family Étteremben dolgoztam, mint konyhás, majd mint felszolgáló. Jól fizető állásom volt, de sokszor kellett éjszakáznom, vagy már korán reggel bent lennem az étteremben. Nemegyszer Zsolti vitte a gyerekeket óvodába. Hála Istennek Niki és Zsoltika sohasem volt beteges, kicsi koruktól végigaludták az éjszakát és egymással is jól kijöttek.
Ennek ellenére egy idő után már nem tudtam vállalni az éjszakázást, s úgy döntöttem, hogy más megélhetési lehetőség után nézek. Rövid munkanélküliség után – mely alatt elvégeztem egy szakácsiskolát – az akkor induló Barva szupermarket konyháján helyezkedtem el Beregszászban. Ez az állás nagyobb felelősséggel járt, több ember dolgozott az irányításom alatt, ugyanakkor kedvezőbb volt a munkabeosztásom, több időt tudtam a családommal tölteni.
– Ekkor döntöttetek úgy, hogy vállaltok még egy gyermeket?
– Hogyan változott meg az életetek a nagycsaláddá válás óta?
– Azt kell, hogy mondjam, hogy nem sokat változott, s nem is lett nehezebb az életünk. Istvánka is egészséges, jó kedélyű gyerek. Niki és közte tíz év korkülönbség van, a lányunk sokat vigyáz rá, ha kell, tisztába is tudja tenni. Az iskolai időszakban nehezebb a gyerekeknek, ugyanis ők is a Jánosi Középiskolában tanulnak, s már korán reggel el kell menniük itthonról az iskolásbusszal. A tavalyi tanév során Niki egy ideig a szüleimnél lakott Jánosiban, hogy ne kelljen korán kelnie és sötétben hazajönnie.
– Ukrán tannyelvű iskolába írattátok a gyermekeiteket…
– Tudom, hogy sokan nem értenek egyet ezzel a döntésünkkel, de mi is ukrán iskolába jártunk, s emellett is megtanultunk magyarul írni, olvasni és helyesen beszélni. Igyekszünk a gyerekeinket is megtanítani a magyar nyelv helyes használatára. A családban és a környezetünkben mindenki magyarul beszél.
– Úgy tudom, hogy nemrég csatlakoztatok a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületéhez.
– A parókusunk, István atya szólt nekünk az egyesület megalakulásáról, s elhívott bennünket a tavaszi, Tiszapéterfalván megrendezett nagycsaládos találkozóra. Nagyon jól éreztük ott magunkat, hozzánk hasonlóan élő, gondolkodó családokkal ismerkedhettünk meg. Akkor döntöttünk úgy, hogy mi is csatlakozunk a szervezethez. Nekik köszönhetően nyáron a Dédai-tónál tölthettünk el néhány kellemes napot más nagycsaládosokkal egyetemben. A gyerekek is nagyon élvezték a vizet és a társaságot.
– Hogyan pihen a családotok?
– Amikor csak tehetjük, kocsiba ülünk és felkeresünk egy víz melletti helyet, ahol a gyerekek kedvükre fürödhetnek. Főzünk vagy sütünk a szabadban valamilyen finomságot, s egész nap együtt van a család.
– Mikorra tervezed a munkába való visszatérést?
– Nem sietek munkába állni. Istvánka még csak egy éves, jó vele itthon lenni. Néha kocsival bemegyek Beregszászba, beviszem a piacra a zöldséget, tejterméket eladni, így egy kis plusz keresethez jut a család. Szükségünk is van rá, ugyanis a férjem vállalkozása is megérezte a válságot. De elégedettek vagyunk az életünkkel.
– Köszönöm a beszélgetést!