Rablóvezérnek is hívták a legendás magyar utazót

Vámbéry Ármin 1832-ben született az egykori Pozsony vármegye Szentgyörgy nevű településén, ortodox zsidó közösségben. Neveltetése az itt megszokott módon kezdődött: nyolcéves koráig a Talmudot és a héber nyelvet tanulmányozta. Ekkor következett be az első fordulat: az ekkor még Wamberger Hermann nevet viselő gyermeket özvegy édesanyja először protestáns elemi iskolába íratta, majd később a szentgyörgyi piaristáknál és a pozsonyi bencéseknél folytatta tanulmányait. A zsidó közösségből való kiválásnak ez az útja az 1848 előtti Magyarországon merőben szokatlan volt, és erősen hozzájárult ahhoz, hogy Vámbéry figyelme a Kelet irányába forduljon.

A piarista és bencés iskolákban töltött ideje alatt ismerkedett meg ugyanis azokkal a magyarság eredetéről szóló vitákkal, amelyek a nemzeti tudat formálódásának korában, a 19. század első felében egyre erőteljesebbé váltak. Az nyilvánvaló volt, hogy a magyarság gyökerei valamilyen módon Keletre mutatnak, ám a részletek felderítése a kor tudósaira várt.

A nemzeti tudat fontos kérdése lett tehát a Kelet kutatása, amit csak erősített a Kelet kultúrája iránt a 18-19. század fordulóján Európa-szerte egyre növekvő érdeklődés, valamint a Török Birodalom megítélésének megváltozása is: a 18. század végétől kezdve a hanyatló oszmán államban már nem veszedelmes ellenfelet, hanem olykor potenciális szövetségest vagy izgalmas egzotikumot kezdtek látni.

A fiatal Vámbéry figyelme is ezen tényezők hatására fordult a Kelet felé, eredeti célja a magyarság eredetének fölkutatása lett. Az 1850-es évek elején anyagiak hiányában megszakította tanulmányait, hogy nyelvtanításból finanszírozza további képzését. Páratlan nyelvtehetsége révén hét nyelvet oktatott, és ekkor, a Szlavóniában töltött ideje alatt kezdte elsajátítani a török nyelvet is. Ekkor kristályosodott ki benne végérvényesen a Kelet iránti érdeklődés, ám ekkor szakadt félbe rendszeres képzése is: később úgy lett egyetemi tanár és az Akadémia tagja, hogy még a középiskolát sem fejezte be.

1857-ben az Akadémiától szerzett sovány pénzügyi támogatással Isztambulba utazott, ahol összesen öt évet töltött. Közben tökéletesen megtanulta a török nyelvet, és alaposan elmélyült az iszlám szokásaiban, teológiájában. Ezt olyan mélységben tette, hogy később Perzsiában járva elegáns isztambuli kiejtése és szunnita megközelítése okozott problémát számára a síita országban, nem pedig európai származása.

Sztambuli tartózkodása alatt összeismerkedett az 1848-as emigráció addigra már alaposan megfogyatkozott tagjaival is. Bejáratos lett a nyugati követségek világába és a Török Birodalom vezető köreibe is, ekkor kezdett kiépülni későbbi kapcsolatrendszere. Itt is folytatta házitanítói ténykedését, első alkalmazójától kapta a Rasid efendi nevet, amelyet attól fogva a török világban használt. Érdekes egyébként, hogy Isztambulban változtatta magyarrá a nevét, ekkor lett Vámbéry Ármin.

Isztambulban vált igazi tudóssá: első kutatásait az isztambuli kéziratos források között végezte, és ekkor jelent meg első munkája, egy török-német szótár is.

1861-ben hazatért Pestre, és támogatást szerzett ahhoz az utazáshoz, amely a leginkább ismertté tette: 1862-ben indult el, hogy Perzsia érintésével eljusson Közép-Ázsiába, ahonnan előtte európai ember még nem jött vissza élve. Utazásának fő célja az volt, hogy a magyar nép keleti eredetének nyomait fölkutassa. Az orosz és angol érdekek metszéspontjában fekvő térségben ekkor a buharai, a kokandi és a hivai kánság uralkodott, féltékenyen őrizve uralmát a betolakodó európaiak elől. Vámbéry nehezen tudott bejutni az európai szemmel középkori viszonyok között élő a térségbe, ezért az Európa számára már nem teljesen ismeretlen Perzsiában töltött közel egy évet.

Végül megszületett a megoldás: rongyos török dervisnek álcázta magát, és a Közép-Ázsiába induló zarándokokhoz csapódva be tudott jutni a kánságok területére. Tudta jól, hogy az életével játszik: ha kiderül, hogy európai, azonnali halál vár rá. Tökéletes török nyelvtudása és az iszlám elmélyült, valódi megértésig ható ismerete azonban megóvta a lelepleződéstől, és még az is előfordult, hogy egy türkmén rablócsapat a vezetőjévé akarja tenni. A kilenc hónapig tartó utazás ugyanakkor számtalan nélkülözéssel járt, több alkalommal is veszélybe került az élete, ám sikerült alaposan megismernie az európai ember számára addig föltáratlan vidéket.

Az utazásról némi perzsiai tartózkodás után hazatérő Vámbéryt nagy csalódásként érte, hogy itthon nem fogadták olyan elismeréssel útjának eredményeit, mint várta. Ennek oka egyrészt az volt, hogy az eredeti célnak nagyon kevéssé tudott megfelelni: a magyarok eredetével kapcsolatban lényegében semmit sem tudott meg Közép-Ázsiában. Az általa föltárt tudás – egy hatalmas és jelentős térség nyelvi-néprajzi leírása – viszont a korabeli magyar szellemi és politikai elit számára nehezen volt hasznosítható.

Az Angliában elért siker némileg kárpótolta, az utazásáról szóló könyvét ugyanis ott jelentette meg először. Angliában tett látogatása során valódi hírességként köszöntötték, előadás-sorozata pedig valóságos diadalút volt. A személye iránti érdeklődésnek főként az lehetett az oka, hogy kutatásainak eredményei leginkább az oszmán portának és Angliának voltak hasznosak, hiszen a térségben közvetlen politikai érdekeik is voltak, így a Vámbéry által szerzett ismereteket könnyen aprópénzre válthatták. Dobrovits Mihály turkológus szerint az is szerepet játszott, hogy az angolok becsülték benne a „self-made” mant, aki egyetemi tanulmányok nélkül lett tudós, elutazott Keletre, majd visszajött élve, és be tudott számolni az eredményeiről.

Vámbéry ezt követően a pesti egyetem első zsidó származású professzoraként Európa-szerte ismert alakja lett a szellemi életnek. Utazásáról készült beszámolói nagy ismertséget és népszerűséget hoztak neki, Közép-Ázsia első számú szakértőjeként tartották számon. Gyakran publikált például a brit sajtóban a térség politikai viszonyairól, és a brit külügyminisztérium is sűrűn igénybe vette helyismeretre épülő tudását birodalmának építésében. Vámbéry erősen rokonszenvezett az angolokkal, hiszen őszintén hitt a brit birodalom civilizációépítő küldetésében. Erős ellenszenvvel viseltetett viszont az orosz birodalom iránt: a zsarnokság megtestesülését látta benne, és mindent megtett azért, hogy a Közép-Ázsiában zajló angol-orosz versengésben az angolok pozíciója erősödjön. Élete alkonyán szomorúan kellett látnia, hogy a rivalizálásból barátság lett: amikor Anglia és Oroszország az antant keretében szövetségre lépett, Vámbéry brit megbízatásának is bealkonyult.

Hazatérése után alakultak ki elképesztő kapcsolatai is. Gyakran fölkereste Isztambulban II. Abdul-Hamid szultánt, Londonban pedig bejáratos volt az angol királyi udvarba. Máskor a Budapestre ránduló perzsa uralkodót fogadta ékesszóló perzsa szónoklattal; fiának, Vámbéry Rusztemnek a későbbi VII. Edvárd volt a keresztapja.

Ezek a kapcsolatok kölcsönösen előnyösek voltak: a szultán például kihasználta a Vámbéry ismertségéből, tekintélyéből fakadó nyilvánosságot, hogy javítson a róla kialakult kedvezőtlen összképen. Magas körökbe vezető kapcsolatai pedig tovább növelték Vámbéry megbecsültségét, tekintélyét.

Vámbéry megítélése már saját korában is meglehetősen szélsőséges volt. Fodor Pál turkológus szerint például egyes német tudós körökben egyfajta bohócnak tekintették. Ennek oka az lehetett, hogy származása és életkörülményei miatt nem vehetett részt rendszeres egyetemi képzésben, ugyanakkor erősen kedvelte a nyilvánosságot és a jó életet. Más vélemények szerint egyszerűen angol kém volt, Magyarországon pedig sokan habókosnak tartották különleges életútja és érdeklődése miatt.

Kétségtelen, hogy Vámbéry önképzés útján szerezte tudományos felkészültségét, képzettségének hiányosságai leginkább nyelvészeti munkáiban ütköznek ki: nem ismerte a főként Németországban létrejött modern nyelvészet eredményeit és módszereit, ezért megközelítései sok szempontból elavultak voltak. Másrészt viszont páratlan nyelvtehetség volt, és a tudományos rendszerességet intuícióval és rendkívül kreatív gondolkodásával pótolta.

Máig alapvető jelentőségű Vámbéry azon elgondolása, hogy a turkológia nem csupán az oszmán-török kutatásokat jelenti, hanem a keleti törökség is idetartozik, vagyis a turkológia valamennyi török nyelvet vizsgálja. Utóbbi nyelvekről először Vámbéry hozott értékelhető leírást, tulajdonképpen ő fektette le a nemzetközi turkológia alapjait. A magyar turkológia kutatási irányait is ő jelölte ki: egyrészt a magyar nyelv török kapcsolatait, másrészt az oszmán-török kort vizsgálják ma is a magyar turkológusok. Egyes nézetei ma is korszerűnek hatnak: különválasztotta például a nyelvközösség és az etnikum történetét, fogalmát.

Dobrovits Mihály szerint mára Vámbéry munkásságának nagyjából 60 százalékát tárták föl, és 30-35 százalékát vehetjük a kezünkbe. Nincs például még összegyűjtve az angol sajtóban megjelent publicisztikája, és a brit külügyi levéltárban található, Vámbéryvel kapcsolatos iratok folyamatban lévő feltárása is sok újdonságot ígér. Összesen 350 tételből áll műveinek jegyzéke: szinte minden évben önálló könyvvel jelentkezett, tette ezt angolul, németül és magyarul. Igazi polihisztor volt a maga szakterületén: egyszerre foglalkoztatták a legtágabban értelmezett török világ korabeli viszonyai, történelmi múltja, nyelvészeti jelenségei. Kutatásai során pedig természetesen soha nem feledkezett meg a magyar kapcsolatok vizsgálatáról sem.