Pray hard

Imádkozni nem hobbi, hanem (el)hivatás. Imádkozni nem luxus, hanem létszükséglet.

Imádkozni nem szakmaiság, hanem ösztönösség. Az imádság nem sablon-szerű, hanem hiteles, hitből fakadó. Az imádság nem monológ, hanem dialógus.

Egyszer hallottam valakit nyilvánosan imádkozni egy gyülekezetben, és annyira megragadott, hogy az óta is az imádkozás igazi formájaként emlékszem rá. Mondhatom, hogy a legkisebb mértékben sem hasonlított az az imádság arra, mit én általában egy imádság alatt értek, de sokkal közelebb állt azokhoz az imádságokhoz, amelyeket a Bibliában olvasunk. Ez az imádság egy igazi dialógus volt. Ha olvastad Szent Ágoston Vallomások című könyvét, akkor tudod, miről beszélek. Az egész könyv ugyanis nem más, mint egy hosszú imádság. A Biblia azt mondja, hogy szüntelen imádkoznunk kell. Meg is kattannék, ha folyamatosan az imádság elemei és formái alapján imádságokat kellene faragnom: megszólítás, dicsőítés, hálaadás, bűnvallás, könyörgés, közbenjárás, dicsőítés, Szentlélek segítségül hívása, Jézus nevében, Ámen. Mind egy végtelenített replay. Szerintem Isten is a falat kaparná egy idő után. Szóval ez a fickó úgy imádkozott, hogy az imádsága építő volt. Itt álljunk is meg egy picit. Pál apostol a nyelveken imádkozásról azt mondja, hogy ha nincsen, aki megmagyarázza, akkor inkább hallgasson a gyülekezetben, mert aki nyelveken szól, önmagát építi. Tegyük fel, hogy az imádságod számodra nagyon sokat jelent, mert közben Isten közelében érzed magad, de másokat egyáltalán nem vonsz be ebbe az isteni jelenlétbe. Ezzel nem építed a gyülekezetet. Az ember, akiről beszélek, úgy imádkozott, hogy imádsága épített. Bevont Isten jelenlétébe. Szinte tapintható volt a spiritualitás. Valahogy tök nyilvánvaló volt, hogy itt nem egy monológ hangzik el, hanem az imádkozó tényleg párbeszédben áll Istennel és közben önmagával is. Mert, hogy az imádság háromirányú, főleg, ha közösségben imádkozunk. Istent szólítjuk meg benne, de közben saját magunkkal is párbeszédben állunk (magát is építi), és egyben a gyülekezet, a velem együtt imádkozók is bevonódnak az imádságomba. Önvizsgálatom rádöbbent, hogy igen ritka, úgy érzem, hogy ez a három együtt áll az imádságaimban.

Van az imádságnak egy olyan formája is, ami egyfajta L’art pour L’art, önmagáért van. Semmilyen irányú. Önmagát nem építi, mert nem is ez a cél. Másokat egyenesen lekezel, és még Isten létében sem kell hinned hozzá. Nem más puszta öntetszelgésnél. A farizeus és a vámszedő történetében beszél Jézus erről az imádságról. Felmegy mind a kettő a templomba imádkozni. A farizeus hosszú, cikornyás, valószínűleg retorikailag és teológiailag egy tökéletes imádságot rittyent mondjuk némi eufemizmussal… Istennek, miközben a bűnös, társadalmilag és vallásilag kirekesztett vámszedő csak ennyit mond: Uram, légy irgalmas nékem, bűnösnek. Jézus megdöbbentő ítéletet mond: bizony mondom néked, ez utóbbi megigazulva ment haza. Miért? Nem a rövidsége miatt, vagy, mert Isten nem szeretné az igényes megfogalmazásokat, vagy a hosszabb imákat, vagy, mert a társadalom kivetettjei számára szimpatikusabbak lennének, hanem az őszinteségéért, mert ez a vámszedő TÉNYLEG akart valamit Istentől. Ő Istennel beszélt, egyáltalán nem érezte igaznak magát. Nos, a megigazulásnak van egy nagyon kemény előfeltétele: nem mondhatod magadról, hogy te már igaz vagy. Az önigazult farizeusnak nem volt szüksége semmire Istentől, egyszerűen csak hálát adott azért, hogy nem olyan, mint az a vámszedő… meg biztos azért is, hogy nem nőnek született.