Kárpátalja várai: Ahol Zrínyi Ilona kitűzte az ellenállás zászlaját

A történelmi Magyarország legfontosabb északkeleti kapuja a Vereckei-hágó volt, s így a hágóról a Latorca völgyében a Kárpát-medence belsejébe alákanyargó út mindig is stratégiai jelentőségű útvonal volt.

A honfoglalók Árpád fejedelem által vezetett főserege a Vereckei-hágó nyergéről ereszkedett alá a Kárpátok hegykoszorújától övezett tágas medencébe, hogy végleges hazát foglaljon nemzetünknek. Az 1241-ben a Magyar Királyságra rontó mongol-tatár hadak főserege ugyancsak Vereckénél tört be, de a szabadságharcot vezető II. Rákóczi Ferenc is itt lépett hazánk földjére, hogy megindítsa küzdelmét egy szabad és megújult Magyarországért. A kiemelkedően fontos útvonalat pedig évszázadokon át vigyázta vidékünk leghatalmasabb erőssége: a munkácsi vár.

Ha Beregszász felől (és derült időben) közelítjük meg Munkácsot, a város előtt csodálatos látvány fogad minket. Az északi látóhatárt lezáró Keleti-Beszkidek fenséges, kéken tündöklő vonulata előtt – mint aranyfoglalatban a briliáns – ott emelkedik egy meredeken magasló, vulkanikus eredetű hegy, melynek csúcsán sokmillió évvel ezelőtt még hamufelhőket eregető kráter mélyült a földbe, ma viszont egy csodaszép vár építményei, s azok piros cseréptetői ragyognak a napsugarak zuhatagában. A hegy déli oldalában négy terasz emelkedik egymás fölé. A legalsón egykor különálló kapubástya állt, őrizve az erősségbe vezető utat, ám ez az építmény mára megsemmisült. A másik három teraszon viszont ma is ott magasodnak az alsó, a középső és a fellegvár vastag falai, erőt és szépséget ötvöző, pompás ó-olasz rendszerű bástyái, valamint épületei. Ám évszázadokba telt, mire kialakult a jelenlegi kép.

Már az ókorban, konkrétan a bronz-, majd a vaskorban is állt egy földből emelt erősség a várhegyen, ám ez később elenyészett. A honfoglalás korszakában cölöpvár koronázta a hegytetőt, majd az államalapító I. (Szent) István uralkodása idején a legrégibb középkori vártípus, egy lakótorony falait emelték magasba a hegycsúcson, mely köré I. (Szent) László, a lovagkirály kőfalat építtetett, még jobban megerősítve az erődítményt. Az Al-Dunától a Dnyeszterig (más kutatók szerint a Dnyeperig) húzódó Etelközben élő nomád besenyők 1086-ban betörtek Magyarországra, és ostrom alá vették a várat, ám nem boldogultak annak erős falaival és hasonlóan erősszívű védőivel, így öt nap múltán dolgavégezetlenül vonultak el Munkács alól. S az 1241-ben Magyarországra támadó mongol-tatárok sem bírták bevenni Munkács erődítményét, magát a várost azonban „hősiesen” lerombolták.

Batu kán hordáinak kitakarodása után a hazánkat romjaiból újjáépítő IV. Béla királyunk felismerte, hogy a mongolok ellen csak vastag falú kővárakkal lehet eredményesen védekezni, így egyrészt megerősíttette a már meglévő királyi várakat – köztük a munkácsit –, másrészt újakat építtetett, továbbá csak úgy adományozott birtokokat főuraknak, ha azok vállalták, hogy azon kővárat emelnek. A beinduló várépítési „program” eredményeként Munkács a XIII. század második felében Magyarország egyik legjelentősebb erőssége lett. Az 1300-as évek elején a Felvidék keleti részét birtokló s bitorló kiskirály, Aba Amadé uralta a várat, ám az oligarchákkal leszámoló, és a csaknem darabjaira szaggatott Magyarországot újból egységesítő és ismét naggyá tevő Károly Róbert király 1314-ben visszavette Munkácsot a levert Abáktól, s olasz várépítő mesterekkel erősítette tovább az erődítményt. A munkálatok pedig kifizetődtek, amit legékesebben az 1352. év bizonyított, amikor Atlamos kán vezetésével tatár sereg tört be a Vereckei-hágón, és ostrom alá vette a várat, ám nemhogy nem bírta elfoglalni azt, hanem az őrség kitört a falak közül, és szétverte az ostromló hadat.

1395-ben az akkoriban regnáló uralkodó, Luxemburgi Zsigmond Korjatovics Tódor podóliai hercegnek adományozta az erősséget és a hozzá tartozó hatalmas uradalmat. Az új várúr jelentős munkálatokat végeztetett a váron, négy kör alakú toronnyal erősítette meg azt, melyek közül három a jelenkort is megélte, ma is ott magasodnak a várpalota három sarkán, miközben az általuk körbevett ősi lakótorony mára elenyészett. A XV. század derekán a vár a törökverő Hunyadi János birtokába került, elhunyta után özvegyére, Szilágyi Erzsébetre, majd Mátyás királyunkra, később természetes fiára, a boroszlói (Breslau, jelenleg Wroclaw) polgárlánytól, Borbálától született Corvin Jánosra szállt tovább a tulajdonjog, miközben újabb és újabb védművekkel és épületekkel bővült az erősség, így 1500 körül már egy soktornyos lovagvár koronázta a hegyet. Ám 1514-ben, Dózsa György parasztháborúja idején, ha rövid időre is, de mégis bevették az erődítményt a felkeléshez csatlakozott munkácsiak (a középkori parasztháborúkban kisnemesek és városi polgárok is részt vettek).

A mohácsi vészt követően, miután a rendek egy része Szapolyai János erdélyi vajdát, más részük ellenben Habsburg Ferdinánd főherceget, V. Károly német-római császár unokaöccsét választotta királlyá, a kirobbanó belháborúk során Munkács többször gazdát cserélt a két uralkodó, majd utódaik közt dúló harcok során. Miközben a nevető harmadik fél, a török szépen erősítette magyarországi pozícióit, majd egyre tovább szélesítette az általa uralt hódoltsági terület határait…

Az első Habsburg-ellenes magyar szabadságküzdelem, a Bocskai-szabadságharc során, 1605-ben a magyarországi és erdélyi fejedelemmé is megválasztott Bocskai Istváné lett a vár. 1622-ben Bethlen Gábor, a legnagyobb erdélyi fejedelem tulajdonába került, s ezt követően Balling János várkapitány jelentős javításokat végeztetett el az erődítményen, amelyet a fellegvárban emelkedő várpalota falába mélyülő, latin nyelvű felirattal rendelkező emlékkő is tanúsít. 1630-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem lett az új várúr, aki nagyarányú építkezésekbe fogott. Mivel a korabeli ostromágyúk számára könnyű célpontot jelentettek a magas és viszonylag karcsú tornyok, ezek nagy többségét lebontották, és masszív, jókora ó-olasz rendszerű bástyákkal erősítették meg az erődítményt. Emellett a várhegy alatt mély és széles vizes árkot ásatott, melybe bevezették a Latorca vizét, az árok belső partjain pedig kőtornyokkal megerősített palánkfalat emeltek.

Az alsó vár külső kapuját két bástya védte, ahonnan kereszttűz alá vehették a támadókat. A középső vár bejáratát két, még hatalmasabb védmű, a jobb oldali Kerékgyártó-, illetve a bal oldali Huszár-bástya oltalmazta. I. Rákóczi György özvegye, Lorántffy Zsuzsanna emeletet rakatott a középső vár déli épületszárnyára, mely épület – ez dél, kelet és nyugat felől övezi a középső várudvart – az őrség szállásául szolgált, s a lőszer-, valamint az élelmiszerraktárak is itt sorakoztak. A fellegvárban emelt két-, illetve háromemeletes palotaszárnyakban lakott a várúr és családja, melyek szintjeiről pompás, reneszánsz árkádos körfolyosók tekintenek le a belső várudvarra. A fellegvár déli falán emelkedett a várkápolna, s az udvar déli végében mélyült a földbe a 86 méter mély várkút, melynek kürtőjéből – 71 méter mélyen – titkos alagút indult, mely a Latorca partjáig vezetett, ahol növényzet fedte el a kijáratot. A fellegvár bejáratától jobbra a Rákóczi-, balra a Lorántffy-bástya magasodik, északabbra emelkedik a Géczy-, valamint a Vezér-bástya, s további két bástya erősíti a fellegvár északi falát.

Nem csoda, hogy a kitűnően megerősített erődítmény, melyet ráadásul képzett és bátor katonák védtek, 1685-től 1688-ig képes volt állni a császáriak ostromát, amikor I. Rákóczi Ferenc özvegye, Thököly Imre, a „kuruc király” hitvese, Zrínyi Ilona – az első kuruc szabadságharc záróakkordjaként – kitűzte a falakra az ellenállás zászlóit. És Aeneas Caprara Habsburg-tábornok hiába lövette a keményen ellenálló várat, 1686 áprilisában eredmény nélkül vonult el a falak alól. A következő esztendőben azonban újrakezdődött az ostrom, s az élelmiszerkészletek kimerülése, valamint a Thököly-szabadságharc elbukása, a reménytelen helyzet miatt Zrínyi Ilona 1688 elején kénytelen volt feladni a várat.

A császáriak megerősítették az erődítményt, védműrendszert építettek ki a várhegy körül. A Rákóczi-szabadságharc kirobbanása kezdetén, 1703 nyarán a Vereckéről leereszkedő Nagyságos Fejedelem felszabadította Munkács városát, ám a Habsburg-csapatok támadása a település elhagyására kényszerítette a kurucokat. 1703 novemberében a kurucok ostrom alá vették a várat, s 1704. február 16-án végre kitűzhették Rákóczi lobogóit az erősség falaira. A Nagyságos Fejedelem fényes udvart tartott a várpalotában, ahol több külföldi követséget is fogadott, francia hadmérnökök irányítása mellett pedig 14 bástyás, hatalmas védelmi rendszer épült ki a várhegy körül. Az erődítmény csak a nagymajtényi fegyverletétel után kapitulált.

A szabadságharc leverése után előbb császári őrség állomásozott a várban, majd fogházat alakítottak ki épületeiben. Sok politikai fogoly is raboskodott itt, köztük – a Martinovics-összeesküvésben való részvétele miatt – Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás későbbi vezéralakja is. Az 1848-as forradalom napjaiban a munkácsi polgárok kiszabadították a politikai foglyokat, s ennek emlékére szabadságfát ültettek el a várban. Az erődítménybe magyar védősereg vonult be, mely 1849. április 22-én – Mezőssy Pál várkapitány vezetésével – a podheringi Latorca-hídnál legyőzte a Habsburg Birodalomhoz tartozó Galíciából a Vereckei-hágón keresztül magyar területekre támadó osztrák sereget. Ez volt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc legjelentősebb kárpátaljai ütközete.

A vár csak 13 nappal a világosi fegyverletétel után, 1849. augusztus 26-án nyitotta meg kapuit az intervenciós cári hadak előtt. I. Ferenc József császár rendeletére ismét börtönné tették az erősséget – a kiegyezés előtt megannyi forradalmár is itt raboskodott –, s csak 1896-ban számolták fel a börtönt, mely esztendőben a honfoglalás millenniuma alkalmából turulmadaras emlékművet állítottak fel az erődítmény északkeleti bástyájánál. A csehszlovák hatóságok 1924-ben lebontották az emlékművet, melyet 2008-ban állítottak fel újból. A várban ma múzeum működik.