35 éve robbant ki a délszláv háború
Hat napja búcsúztatta el az utolsó megszálló szovjet katonát Magyarország, amikor 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét Szlovénia és Horvátország. Déli határunknál ezzel kirobbant a második világháború óta eltelt időszak akkor még legsúlyosabbnak számító európai fegyveres konfliktusa. A horvát–szlovén tengerparton nyaraló magyar családok polgárháborús helyzetbe csöppentek. A 35 éve megkezdődött háborúban mintegy 140 ezren haltak meg és milliók váltak földönfutóvá.
„A Szlovén Köztársaság képviselőháza 1991. június 25-i ülésszakán, valamennyi parlamenti párt és képviselőcsoport egyhangú javaslata alapján elfogadta a Szlovén Köztársaság autonómiájáról és függetlenségéről szóló alkotmányos törvényt” – olvasható a szlovén parlament, a szkupscsina által elfogadott dokumentumban.
Ugyanezen a – 35 évvel ezelőtti – napon a horvát parlament, a szábor is hasonlóan döntött. Az Alkotmányos határozat a Horvát Köztársaság szuverenitásáról és függetlenségéről című dokumentum „a Horvát Köztársaságot szuverén és független államnak kiáltja ki. A Horvát Köztársaság megkezdi a többi köztársaságtól és Jugoszláviától való elszakadás eljárását”.
A „harmatos virág”
Nem a véletlen műve volt a két tagállam napra, órára összehangolt lépése: 1991 júniusa folyamán több ízben egyeztetett Milan Kucsan (anyja neve: Varga Mária – a szerk.) szlovén és Franjo Tudjman horvát elnök, s megbeszéléseik eredményeként 1991. június 25-én a két állam törvényhozása egyidejűleg fogadta el szuverenitási és függetlenségi nyilatkozatát.
A két tagállam kiszakadása beleverte az utolsó szöget a korabeli antanthatalmak nyomására, még 1918-ban (Szerb–Horvát–Szlovén Királyság néven) létrehozott, mesterséges délszláv állam, Jugoszlávia koporsójába.
(Ez a Magyar Királyságból országnyi területeket kiszakító konstrukció éppúgy életléptelen államalakulatnak bizonyult, mint a szintén semmiféle történelmi előzménnyel nem rendelkező Csehszlovákia, mely hasonló gyorsasággal szétszakadt, ugyanezekben az esztendőkben.)
A szovjet típusú kommunista rezsimek összeomlásának időszakában azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság nem képes választ adni a többpártrendszer, a korszerű piacgazdaság kihívására és az autonómiát követelő, a nyílt szerb despotizmustól megszabadulni kívánó tagállamok igényeire.
A jugoszláv államon belüli, eltérő társadalmi modellek összeegyeztethetetlenné váltak. A Szerb Szocialista Párt rendezvényein még ezt énekelték: „Slobodane, Slobodane, nase rosno cvece, Srbija te zaboravit nece”, avagy „Szlobodan, Szlobodan, mi harmatos virágunk, Szerbia téged soha nem felejt el”, így dicsőítve a virágra igen kevéssé emlékeztető, (évekkel később a Time Magazinban „The Butcher of the Balkans”-ként, a Balkán mészárosaként emlegetett) Szlobodan Milosevicset, a párt elnökét. Mindeközben viszont a függetlenség felé gyorsvonati sebességgel haladó Horvátország és Szlovénia a politikai pluralizmusban, a demokrácia kiszélesítésében és a radikális, piacorientált reformokban látta a kiutat a válságból.
A délszláv államot megosztó törésvonalak 1988 végére végzetesen elmélyültek: a szlovén és a horvát köztársasági parlament elutasítása miatt a szövetségi törvényhozás, addig példátlan módon, nem fogadta el az 1989-es költségvetést.
A vajdasági modell
A szemben álló felek eltérő politikai elképzeléseit szintén jelzi, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) mindeközben, egészen 1990. januári rendkívüli kongresszusáig mereven elvetette még a többpártrendszer gondolatát is.
Csakhogy 1990 tavaszától az év őszéig Horvátországban és Szlovéniában is demokratikus választásokat tartottak. A lakosság elsöprő többsége ekkor népszavazáson döntött az önállósodás mellett, ezt követően pedig a szövetségi állam parlamentjei lépéseket tettek saját területvédelmi erőik felállítására.
Hogy a szerb dominanciájú jugoszláv államot vezető Belgrád miképpen reagál majd a függetlenségi lépésekre, előre vetítette, hogy a Milosevics vezette Szerbia 1989 márciusára gyakorlatilag megszüntette Koszovó és Vajdaság autonóm tartományok autonómiáját, átvéve szavazataikat a jugoszláv szövetségi elnökségben.
Tűzharcok a határainknál
Bár az 1989. október 23-a óta, szakítva a szovjet típusú, „népköztársasági” államberendezkedéssel, akkor már Magyar Köztársaságként ismert magyar államot több mint egy esztendeje egy szabadon választott kormány irányította, teljes függetlenségét de facto akkor még kevesebb mint egy hete élvezte Magyarország.
Mint arról lapunk nemrég megemlékezett, 1991. június 19-én hagyta el hazánk területét az utolsó megszálló szovjet katona. Ismert: Moszkva, melynek csapatai még 1944-45-ben foglalták el a Magyar Királyságot, egészen 1991 nyaráig megszálló erőket állomásoztatott hazánk területén.
A frissen függetlenné vált ország pár nappal később már azzal szembesülhetett, hogy – mint az 1988 óta várható volt – ismét berobban a balkáni puskaporos hordó; az 1991. június 25-i függetlenségi nyilatkozatok két, hazánkkal szomszédos állam területén is heves, háborús cselekményekhez vezettek. Az összecsapások időnként szó szerint pár tíz méterre zajlottak a magyar állam területétől.
„Zágráb felé tartanak a jugoszláv páncélosok A hadsereg a levegőből is támad – Tűzharcok a magyar határ közelében” – írta június 29-én a Magyar Nemzet. „Pénteken reggel 8 óra 30 és 8 óra 45 között a rédicsi magyar határátkelőhelytől körülbelül 25-30 méterre, Hosszúfalvánál alakult ki tűzpárbaj. Ebben ismét az állomást őrző rendőrök, vámőrök csaptak össze a néphadsereg katonáival” – tudósított a napilap.
Belecsöppentek a háborúba
„A tegnap reggeli órákban Szlovénia lakosságát megdöbbentette a hír, hogy a Belgrád—Zágráb autóúton mintegy kétszáz tank indult Zágráb felé. A szlovén–magyar határ közelében, Ljutomer, Ormos és Gornja Radgona környékén tegnap délelőtt folytatódtak a harcok. Az utóbbi helység melletti határátkelőnél a jugoszláv harckocsik szétlőttek egy templomot és több lakóházat” – erről már az Új Magyarország számol be 1991. július 4-i számában.
A váratlanul, szinte órák alatt kialakult háborús állapotok mind a határon túli, mind az inneni magyarok számára elképesztő élethelyzeteket produkált. „A Szlovénia és Horvátország közötti összekötő utakon néhány nap óta éjjel-nappal sürgős építkezés folyik. A szlovének építik a határátkelőket, vagy legalábbis kijelölik azokat. A vajdasági magyaroknak is nagy kérdés: június 26-a után vajon majd csak útlevéllel mehetnek-e arrafelé, s hogy vajon a Vajdaság és Szlovénia között fekvő Horvátországon átutazó vajdasági magyarok magukat külföldieknek kényszerülnek-e tekinteni” – írta már a június 25-i függetlenségi nyilatkozatot követően az Új Magyarország.
Számos magyar család emlékezetében a mai napig élénken él annak az 1991-es júniusnak az emléke, amikor a hónap derekán még a „jugoszláv tengerpartra” induló nyaralók már egymással hadban álló, a világtérképen mindaddig, abban a formában nem létező, egymással heves harcot vívó államok frontzónáiba, polgárháborús összecsapások kellős közepébe csöppentek.
Az események ugyanis órák alatt felgyorsultak, miután június 25-én a ljubljanai szlovén parlament előtt az egykori Szlovén Kommunisták Szövetségének vezetője, a muravidéki születésű, köztársasági elnökké megválasztott Milan Kucsán jelenlétében levonták a jugoszláv zászlót, és helyére a nemzeti címert tartalmazó szlovén zászlót vonták fel. Alig néhány órán belül Horvátország irányából jugoszláv páncélosok gördültek át a határon.
Kezdetét vette a délszláv válság első szakasza, az úgynevezett tíznapos háború, Szlovénia függetlenségi harca Jugoszlávia reguláris erőivel.
Járhatatlan autópályák
Bár Szlovéniának alig volt képzett katonasága, ám csakhamar megalakult a polgárokból szervezett Szlovén Népierő, amely gyenge fegyverzetével is eredményesen vette fel a harcot a szinte kizárólag szerb nemzetiségű katonákból álló Jugoszláv Néphadsereggel.
A szerb támadás sem volt túlzottan erőteljes, mint később Horvátországban, ugyanis Szlovéniának igen kevés hányada volt idegen nemzetiségű, nem éltek itt nagy tömbökben szerbek, mint Horvátországban vagy Boszniában, így a néphadsereg megszállásával szemben a lakosság egyöntetűen ellenállt. (A 62 halálos áldozatot követelő július 8-án a Brijuni szigetén megkötött elvi megállapodással ért véget, ennek tető alá hozásában az Európai Közösség is közvetített.)
Így tehát az 1991 júniusának utolsó napjaiban jugoszláv tengerpartról (főleg az Adriai- és a dalmát partokról) visszatérő magyar családok drámai helyzetbe kerültek. A nyaralók a széteső Jugoszlávia polgárháborús fegyveres konfliktusaiba csöppentek – akkor is, ha nekivágtak a hazafelé vezető útnak, de gyakran akkor is, ha szállásaikon maradtak.
A harci cselekmények miatt a jugoszláv hatóságok ugyanis azonnal lezárták a főbb közlekedési útvonalakat, hidakat és a tengeri átkelőket; a déli autópályák pedig több helyütt járhatatlanná váltak a fegyveres összecsapások miatt. A hazatérő magyar nyaralóknak sokszor életveszélyes helyzetekben, hegyvidékeken vagy más kerülő utakon át (például Bosznia-Hercegovina felé, majd onnan északra) kellett bolyonganiuk, hogy elérjék a magyar határt.
Több ezer magyarról tudtak
A helyszínen rekedt turisták beszámolói gyakran szóltak arról, hogy napokig szállodákban vagy kempingekben vesztegeltek, miközben hallgatták a lövöldözéseket. Útközben pedig fegyveres milíciák ellenőrző pontjain kellett áthaladniuk, gyakran gépfegyveres katonák gyűrűjében. A magyar határra érve pedig a feszült, kimerült családoknak katonai szigorításokkal és hosszú várakozási időkkel kellett szembenézniük. A magyar hatóságok és a Vöröskereszt is bekapcsolódott a menekülők ellátásába, hiszen sok család a tönkrement autója miatt vagy a legszükségesebb holmijai nélkül menekült el a helyszínről.
Zubek János alezredes, a BM Határőrség szóvivője az Új Magyarországnak nyilatkozva a magyar nyaralóknak ezt üzente az 1991. június 29-i lapszámban: „Azt tanácsoljuk, térjenek haza! Horvátországon át tizennégy határátkelő van, de talán a legbiztonságosabb a Vajdaságon keresztül, Tompán és Röszkén át hazatérni.”
Arra a kérdésre válaszolva, hogy mennyien lehetnek „kint”, a széteső jugoszláv állam területén a magyar turisták, a szóvivő elmondta: „Csak becsléseink vannak, talán néhány ezren.”
Közben a határőr egységek megerősítették az érintett átkelőket: „Túl azon, hogy egy hónapja megerősített szolgálatot tartunk 610 kilométeren, a Határőrség Országos Parancsnoksága úgy döntött, a szlovéniai határszakaszt a két határátkelőre összpontosítva, még külön megerősíti. Tegnap megérkezett a járőrcsapat, el tudják látni a határ menti lakosság védelmét” – áll a nyilatkozatban.
A tízéves öldöklés
Bár a 35 éve kirobbant konfliktus intenzitása és várható kiterjedtsége kapcsán senkinek nem voltak illúziói, azt senki nem sejtette, hogy a délszláv háború több mint tíz évig, 2001 novemberéig tombol majd.
A borzalmas kegyetlenséggel folyó küzdelmek (melyek során a Nyugat épp érdektelen passzivitással nézte végig a horvátországi, kisebb-nagyobb arányban magyar lakossággal is rendelkező kistelepülések és városok szerb erők általi körülzárását, szétlövését és a lakosok meggyilkolását vagy rabtáborba hurcolását) a főleg a szerb erőket által elkövetett etnikai tisztogatásokig fajultak. A nemzetközi szervezetek érdektelenségét jelzi az Európa szégyeneként is emlegetett srebrenicai mészárlás, amikor az ENSZ holland békefenntartói tétlenül nézték végig több mint 8300, a kelet-boszniai városban élő bosnyák férfi és fiú lemészárlását.
A Szerbia elleni, 1999-es NATO-bombázásokkal gyakorlatilag lezáruló, majd 2001. november 12-én az észak-macedóniai konfliktus lezárásával véget érő délszláv háború számos magyar áldozatot követelt mind a Vajdaságban, mind Horvátországban. Többek között a kényszersorozások, az értelmetlen háborúba való belerángatás elől az anyaországba menekülő férfiak és a háborús állapotok elől Magyarországra vagy más államokba költöző családok okán vészesen lecsökkent a vajdasági magyarság lélekszáma; a Horvátországban a szerb erők által szétlőtt vukovári víztorony pedig a háború, s általában az értelmetlen pusztítás jelképévé vált.
Kiemelt kép: Váratlanul robbant ki a polgárháború: Szlovénia 1991 júniusában (Forrás: YouTube – Park vojaske zgodovine Pivka)
Forrás: hirado.hu