Emlékérmek a sztálini terror kárpátaljai túlélőinek
Az elmúlt hónapban Kárpátalja számos magyarok lakta településén emlékeztek meg a helyiek azokról a fiúkról, férfiakról, akiket 1944-ben a kollektív bűnösség elve alapján hurcoltak el a hírhedt „málenykij robotra”, s akiknek a háromnaposra ígért helyreállító munka örökkévalósággá vált, hisz soha nem tértek haza.
Ma már kevesen vannak, akik túlélték az akkori megpróbáltatásokat: az éhséget, a munkát, a kegyetlen hideget, az embereket tizedelő járványos betegségeket. Az egyik ilyen túlélő a munkácsi járási Fornoson élő Dóka Károly is. A sztálini terror élő tanúját a múlt hét folyamán díszoklevéllel és emlékéremmel tüntette ki a Magyar Országgyűlés.
November 29-én Gergely Szabolcs református lelkipásztor és Horváth Bertalan, a KMKSZ Fornosi Alapszervezetének elnöke kíséretében dr. Trieb Gergely, Magyarország ungvári konzulja látogatott el a lágertúlélőhöz. „Az ember a sorsával nehezen dacolhat – szólt a konzul a túlélőhöz. – Önnek, annak idején, nehéz időkben sokat kellett harcolnia, hogy kiállhasson önmagáért, magyarságáért, önmaga megbecsüléséért, egyáltalán életben maradásáért, ráadásul a legszebb korban, fiatalon. Örülök annak, hogy sikerült kikerülnie ebből a nehéz helyzetből, s új életet tudott kezdeni, aminek eredményét és gyümölcsét ebben a házban, családi körben mindannyian látjuk.” Majd átnyújtotta Kövér László országgyűlési elnök díszoklevelét és egy emlékérmet – „…a sztálini terror kárpátaljai áldozatai emlékének adózva, és a meghurcoltak előtt fejet hajtva, magyar nemzetért kiállott szenvedései köszöneteképpen…”
Dóka Károly elhurcolása után Makijivkába került. Vasgyárban dolgozott, ami, mint elmondta, az övé csak annyival volt „jobb” sors temérdek társáéval ellentétben, hogy legalább nem fagyott meg a nagy hidegben. Persze, a sorsa neki is keserves volt. Naponta csak egy alkalommal kaptak enni (elhurcolása kezdetén, a vonatban répalevelet dobtak közéjük, azzal kellett beérniük, így sokan már útközben elpusztultak, s testüket egyszerűen kidobták a szerelvényből), s egyéb szörnyűségekből is kijutott nekik bőven. Károly bácsi elmondása szerint a vasgyárban dolgozóknak legalább a fele meghalt. Fiatalok lévén, sokuk szervezete még nem volt megérve ilyen munkákra, a megtapasztalt nélkülözésekre, szenvedésre.
A terror, a megtorlás számára másfél évig tartott. Kevesen voltak, akik beszámolhattak, be mertek számolni az átélt borzalmakról.
Az említetthez hasonló jeles eseményre került sor december 3-án Magyarország Beregszászi Konzulátusán. A jelzett nap délutánján Tóth István beregszászi főkonzul id. Pocsai Vincének, a „málenykij robot” egyetlen még élő guti túlélőjének nyújtotta át Kövér László, a Magyar Országgyűlés házelnöke által a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak emléknapja alkalmából adományozott emlékplakettet és díszoklevelet.
Maga a 93 éves kitüntetett – aki fia, ifj. Pocsai Vince lelkipásztor társaságában érkezett az alkalomra – meghatódva fogadta a kitüntetést. Az eseményt követő rövid beszélgetés során elhangzott, hogy a sztálini láger mély nyomokat hagyott benne. Bár az 1944 novemberében történt „málenykij robot” óta eltelt 69 év, az emlékek nem halványultak el: azok beleivódtak a lelkébe – kitörölhetetlenül. Fia elmondása szerint nincs olyan nap, hogy ne jutnának eszébe a lágerút állomásainak (Turka, Sztarij Szambor, Poltava) körülményei, köztük az éhezés, mely megtanította a mindennapi kenyér megbecsülésére, a hétköznapi nehézségek elviselésére is Vince bácsit. „Jaj, megettük volna a lágerben ezt a hideg paszulylevest is, csak lett volna” – szokta mondogatni.
Tóth István főkonzul az ünnepi pillanatokat követő rövid tájékoztatójában arról informálta a sajtó jelenlévő munkatársait, hogy a Beregszászi Konzulátusi Kerületben hasonló kitüntetést nyújtott át Örmény Gyulának (Aknaszlatina), valamint Huszti Sándornak (Beregszász). A főkonzul tájékoztatott arról is, hogy a következő napokban további kitüntetettnek ad át oklevelet.
Sajnos, napjainkra már egyre kevesebben vannak, akik beszámolhatnak az akkor átélt borzalmakról. Figyeljünk oda rájuk!