Siratkózás, farsangi ijesztők, egyedülálló mesteremberek

Munkácstól, a járás központjától alig néhány kilométer távolságra, mégis igencsak „eldugva” helyezkedik el egy kis, magyarok lakta falu, Fornos. A trianoni békeszerződésig Bereg vármegye részét képező település első említése 1335-ből való. Neve a régi magyar Fornos személynévből ered, első ismert birtokosa a Fornosi család volt. A falu elhelyezkedéséből, eldugottságából eredően számos szokás, hagyomány őrződött meg s maradt fenn sokáig a főként református vallású lakók körében. De, ahogy az cikkünkből is kiderül – sok más kis, eldugott faluhoz hasonlóan –, mára ezek, sajnos, eltűnőfélben vannak. Igaz, bőven van még mesterembere, hagyományőrző tevékenységet végző személye ma is!

A siratkózás

Fornoson hajdan különleges temetési szokások éltek. Az elhunytat gyászruhába öltöztették, majd két egymáshoz tolt asztalra vagy hordókra tett deszkákra ravatalozták fel. Feje és dereka alá fehér gyolcspárnát helyeztek. Az elhunytat egy közeli rokonának (feleségének, édesanyjának, esetleg az özvegyen maradt férjének) el kellett siratnia. A siratkózásban dicsérték jósága miatt a halottat, kifejezték bánatukat, kétségbeesésüket a szeretett családtag elvesztése miatt. Ha valakinek nem ment a siratás, akkor szomszédasszonyok, rokonok vállalták azt magukra.

A fornosi „ijesztők”

Hajdanában temérdek közösségi alkalom adódott, ahol a fiatalok ismerkedhettek egymással, szórakozhattak, s mindezt ráadásul munka közben. Sok este telt el Fornoson fonással, varrással, kézimunkázással. A fonókban a Kútba estem nevű népi játékot játszották, főtt tengerit (kukoricát) fogyasztottak, a fiúk megpróbálták ellopni a lányok orsóját, hogy aztán majd kiválthassák valamiért… Ezeken az estéken a fiatalok beöltöztek „ijesztőnek”, s kezdetét vette a farsangolás – a beöltözött személyek feljárták a faluban épp zajló fonókat (volt bőven, hisz majd’ minden második házban fontak a téli estéken). Volt bőven tánc és dalolás. Az „ijesztők” búcsúzóul paprikát szórtak a spórra – volt hát könnyes búcsú bőven.

Fornosi nótafa a tévében

Bányai Piroska nótafaként ismert Fornoson. Elmondása szerint mindig is szerette a vígságot, s szinte „átmegy” rajta a betegség is, ha rádiót hallgathat. Kisgyermekként szerette hallgatni az idősebbek dalolását, így sok dalt meg is tanult tőlük. Több falubeli diák is jegyzett már le tőle nótákat tanulmányi okokból, s Kecskemétről is érkezett egy csoport a faluba, akik néprajzi anyagokat gyűjtöttek, hang- és videofelvételt, később egy kiadványt is készítettek. A nótafa tudományáról így televíziós anyag is tanúskodik.

Íme, egy rövidke dal Piroska néni dalkincsből: „A fornosi halastó, halastó,/beleestem kocsistól, lovastól./Jaj, Istenem, ki húz már engem ki?/A szeretőm próbált, de nem bírt ki.”

„Veszélyben a haza”

Bodnár Vilmos több mint 30 éven keresztül foglalkozott vőfélykedéssel.

– Nagybátyám, Bodnár Antal szintén vőfély volt. Amikor Közép-Ázsiában teljesítettem katonai szolgálatot, elküldte nekem a verseket, én pedig megtanultam őket. 1956-ban hazajöttem a katonaságból, s nem olyan sokra rá vezettem le az első lakodalmamat. Akkoriban nemcsak szombaton, hanem kedden és csütörtökön is voltak lakodalmak. Aki hivatalos volt, annak ajándékot kellett vinni, mert ha becsülettel meghívták az embert, akkor illett becsületes ajándékot is vinni. Vőfélyként először felkerestem a vőlegény házát, köszöntöttem őt, majd elmentünk, kikértük a menyasszonyt. Aztán jött a községháza és a templom. Templom nélkül nem volt lakodalom. Utána visszamentünk a vőlegény házához és kezdődött a mulatság. A vacsora minden fogásához külön köszöntőt mondtam. Akkoriban is volt menyasszonylopás. Ha ellopták a menyasszonyt, veszélyben volt a haza. A násznagyok büntetést kaptak, amiért hagyták, hogy elvigyék. Este ment a menyasszonytánc. De nem éjfélkor, hanem vacsora után kezdődött. Aki épp táncolt, az kérhetett nótát. Az özvegyasszonyoknak, idősebbeknek hallgatót húztak (lassabb, halkabb nótát – a szerk.). Valamikor a 90-es években vezettem lakodalmat utoljára. Összesen 127 alkalommal voltam vőfély.

Néhány vőfélyvers Bodnár Vilmostól: „Mikor a világot Isten teremtette,/a házasságot akkor elrendelte./Hogy eggyé legyenek a szerető szívek,/kik ma eskütételt tettek./Íme, ez ifjú pár is oltár elé álla,/elindultak ők az élet útjára./Kívánunk nekik sok szerencsét ehhez,/hit, remény, szeretet maradjon veletek./Legyen virágozás éltükben az élet,/ne érezzenek ők semmiben szükséget./Áldja meg az Isten annyi áldásával,/kinyílott virág sok szép illatával.” Menyasszony búcsúja a legényektől: „Álljatok elébem, ti nagy hetyke legények,/kik a szemeimet nékem sokat szemléltétek./És ajándékba nékem sok mindent ígértetek,/sajnos, nem lehettem a tiétek./Most már csak rátok gondolok utoljára, hisz ti egyedül tudjátok,/hogy sokat megfáztatok a templom árnyékába’./Most hát rátok nézve bocsánatot kérek,/Isten veletek ti gyarló legények, sajnos, nem lettem a tiétek.”

Bodnár Vilmostól megtudtam, hogy a verseket több személynek is odaadta már, de, sajnos, senki nem lépett eddig nyomdokaiba.

Összmunkával a jó seprűért

Az Iván házaspár, Malvin és Béla már több évtizede foglalkoznak seprűkötéssel. Még 1963-ban kezdték, Munkácson, egyéb kertészeti munkákkal egyetemben. Béla bácsi kötötte, felesége pedig varrta a seprűket. Ahogy azt Malvin néni mesélte, a seprűhöz való cirkot maguk vetik, évente úgy 10-15 szoteket (árat). Szeptember utóján betakarítják (nem szabad hagyni, hogy nagyon elázzon, mert megfeketedik), Malvin néni letisztítja a szálakat a magoktól, megszortélyozza (szétválogatja) az egyforma szálakat, amik a seprű külső és belső részébe kerülnek majd. A kötés nehéz munka, de gyakorolni kell, s akkor belejön az ember.

– Annak idején egy nap alatt akár 50 seprűt is el tudtunk készíteni. Most már öregebbek vagyunk, így csak 25-30 darabot. Ha jó a termés, akkor egy betakarításból kijön 100-120 seprű is. A jó seprűhöz sok anyag kell. És jól el is kell azt művelni, mert mi nagyon nem szeretjük, ha széthullik, amit készítettünk.

Népi hímzés az iskolában

Simon Krisztina két évtizeddel ezelőtt kezdett el hímzéssel foglalkozni. A helyi iskola rajztanára hobbijával fiatal diákjait is megismerteti. Ennek köszönhetően valószínű, hogy jó darabig lesz még, aki e szép tevékenységet tovább űzze majd Fornoson.

– Úgy 20 éve foglalkozom már kézimunkázással. Édesanyám régen kendők hímzésével foglalkozott. Fiatal lányként kaptam az alkalmon, hogy megtanulhassak tőle hímezni. Igaz, én nem azt a stílust, műfajt követem, amit ő. Én nem számolgatom a szemeket az öltésekhez, hanem egyszerűen megrajzolom a mintát, aztán pedig betöltöm. Kezdetben egyszerű dolgokkal, kis terítőkkel foglalkoztam csak. Mostanában pedig szoktam esküvőkre szakácskötőket készíteni, illetve szalvétákat, asztalterítőket is. Öt éve pedig esküvői szalagokkal is foglalkozom, amelyeket a nagyvőfély a botjára köt fel. De sok egyebet is szoktam varrni – mindig azt, amit kérnek tőlem. Ez pedig az éppen aktuális divat függvénye. Kértek már meg arra is, hogy egy felsőrészre hímezzek magyaros mintát. Ilyen esetekben felhasználom a kalocsai és matyó motívumokat is. Legalább 15 éve én készítem az iskolában a ballagók batyúját is.

– Akadt közben esetleg tanítványa is?

– Mindig vannak új tanítványaim, valahányszor új osztályt kapok. Alsóban a gyerekek még nagyon fogékonyak az ilyesmire. Első osztályban még nem varrni szoktunk, hanem ismerkedünk a színekkel, motívumokkal, mintákkal. Lerajzolunk valamit, aztán beragasztózzuk a lapot, s a minta részeit különböző színű cérnadarabokkal szórjuk be. Ez azért jó, mert megtanulják például azt, hogy milyen virág milyen színű, mi milyen formájú. Vezettem munkaórákat is felsőbb osztályokban. Főleg a lányokkal varrogattunk, de több fiú is akadt az osztályokban, akik meglepően ügyesek voltak. Régi diákjaim most már felnőttek, és látom a munkájuk eredményeit. Egyedül hímeznek kis kötényeket, blúzokra varrnak fel mintákat. Az iskola falán lévő táblákat is a diákjaim munkái díszítik.

Ilyen gyalu csak egy van

– Már nagyon fiatalon, nyolcadik osztályos koromban elkezdtem asztalossággal foglalkozni – mesélte Darcsi Béla. – Majd Munkácson, a 7. számú szakiskolában tanultam három évet. Katonaság után két évig egy bútorgyárban dolgoztam, szintén Munkácson. Tisztán kézi munkával dolgoztunk akkor, nem géppel, mert a bútoroknak a faragott részeit készítettük. Azt csak kézzel lehetett. Azóta pedig folyamatosan asztaloskodom, de csak télen. Nyáron az építőiparban dolgozom.

– A technika változása hogyan mutatkozik meg a szakmájában?

– Nagyon sokat változott. Annak idején volt olyan gépem, ami egy fél szobát elfoglalt, ma meg már egy egész kicsi gép is elvégzi ugyanazt a munkát. De nekem nincsenek gyári gépeim. Minden egyes gépet, amivel dolgozom, én magam készítettem. Olyan gyaluja, mint nekem, nincs is senki másnak Fornoson.

– Tanított esetleg valakit a mesterségre?

– Igen. Mindkét fiam érti. Az asztalosmesterségen kívül pedig fejfakészítéssel is foglalkozom. Én gyalulom a fát, én festem le, én írom fel a neveket, adatokat. Lassan a fél temetőt én feliratoztam.

A kis munkácsi járási település lakóinak azt kívánjuk, ami ma már, sajnos, mindenhol a legégetőbb: fedezzék fel mielőbb a fiatalok a népművészet szépségét, a népi mesterségek fontosságát, amíg még van, akitől tanulhatnak!

Akinek van kiegészítenivalója Fornos múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.