Viselkedj!

Hosszú ideje felfedeztem, hogy sok kereszténynek az az elképzelése a kereszténységről, hogy az egy fajta viselkedés.

Ennek következményei vannak a kereszténységről alkotott képre. Ha a kereszténység viselkedés, akkor a keresztényeknek az a feladatuk, hogy viselkedjenek, és másokat is megtanítsanak viselkedni. Minden a viselkedés körül forog. A viselkedés-kereszténységgel több probléma is van.

Egy jó barátom nem éppen elegáns, de találó példájával szólva a viselkedés a következő: társaságban nem szellentünk. Ha valaki mégis megteszi, az egyszerűen neveletlen, nem tud viselkedni. Azt megtanulhatom, hogy társaságban nem szabad szellenteni, de ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem fogok szellenteni. Na, de a viselkedés lényege az, hogy tegyünk úgy, mintha aki társaságban nem szellent, az SOHA sem szellent, ami ugye, nem igaz. Remélem, megbocsátjátok nekem ezt a hétköznapi példát. Vigasztaljon, hogy Luther az ördög elűzésének a legjobb módszereként a szellentést nevezte meg. Szóval, ha a kereszténység csak annyi, hogy tanulj meg viselkedni, akkor ez azt jelenti, hogy tégy úgy, mintha, és ha ezt megteszed, azon túl azt tehetsz, amit csak akarsz, csak mások ne tudjanak róla. A gond ezzel csak az, hogy egyfajta lelki szkizofréniát okoz, ugyanis attól, hogy az ember megtanulja, hogy társaságban nem illik szellenteni, még biológiailag teljesen normális jelenség, hogy az ember szellent. Így van ez a lelkünkkel is. Attól, hogy megtanulom társasági módon értelmezni magamat, még az is én vagyok, ami a társadalom számára nem elfogadható. Tehetek úgy, hogy az nem is létezik, de minél inkább úgy teszek, annál inkább létezni fog. Szétfeszít. Akik a viselkedés köré építik fel a hitüket, azok abban a tévedésben élnek, hogy Isten azért fogadja el az embert, mert így vagy úgy viselkedik. Olyan ez, mint annak a szülőnek a gyereke, aki csak akkor szereti a gyerekét, ha a gyereke VISELKEDIK. Viselkedj! A gyerek olyasmit tesz, ami a szülőnek nem tetszik, a szülő pedig erre ezt mondja: most már nem szeretlek! A gyerek meg jól a fejébe vési, hogy csak akkor szerethető és elfogadható, ha úgy viselkedik, ahogyan a szülei elvárják tőle. Elkezdi megtagadni azt, ami lényegi része, azt, amiben más, mint a szülei, néha egészen alapvető életfunkciókat is kénytelen megtagadni. Ennek felnőttként akár kóros következményei is lehetnek. Például egy olyan családban felnőtt gyereknek, ahol a szexualitás valami bűnös, szennyes dologként volt elkönyvelve, komoly gondjai lesznek a szexualitással, mert azt fogja ösztönösen gondolni, hogy a szex valami bűnös és elfogadhatatlan dolog. Az ember képtelen lelki szkizofréniában élni, ugyanis az ember nem csak az, ahogyan viselkedik, hanem a viselkedése a gondolkodásmódjának az eredménye. Az, hogy hogyan viselkedem, arról árulkodik, hogyan gondolkodom. Hogyan gondolkodik az, aki folyamatosan VISELKEDIK? Úgy, hogy annyit érek, amennyire jól viselkedem. Cselekedetekből üdvösség és önmegváltás, üdv!

Nos, nagyon hosszú ideig azt gondoltam, hogy nem a kereszténység feladata megtanítani az embereket viselkedni, hiszen minden ember TUD viselkedni. Mivel eddigi életem jelentős részér egyetemi közegben töltöttem, azt feltételeztem figyelmetlenül, hogy mindenki egyetemista. A helyzet az, hogy bőven van ebben az országban olyan ember, akire ráférne egy kis jó modor. Bőven vannak olyanok, akik nem tudnak viselkedni. Hogy a fenti példánál maradjunk: akik minden gond nélkül szellentenek mások társaságában. DE ez nem azt jelenti, hogy a keresztyénségnek, vagy az egyháznak az a feladata, hogy megtanítsa viselkedni az embereket. A nevelésre vannak intézmények. Ilyen intézmény a család. Elsősorban a szülők feladata megtanítani a gyerekeiket viselkedni. Ha ez nem történik meg, ott van az óvoda. Ha ott sem, akkor ott van az iskola, középiskola, ha egyetemre megy, az egyetem, és ha elkezd dolgozni, akkor a munkahely is nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy az ember megtanuljon a társadalomban élni. Ezen túl ott áll az állam, mint ami igyekszik mederbe terelni állampolgárai viselkedését különböző módszerekkel: pl. ha valaki ténylegesen antiszociális viselkedést tanúsít (lop, gyilkol, csal, stb.), akkor börtönbe zárják. Az egyház elviekben egy viselkedni tudó állampolgárt kap. A történet így nagyon szép lenne, csak a gond akkor vetődik fel, amikor a szülő azért adja egyházi iskolába, vagy hittanra a gyerekét, hogy az általa el nem végzett munkát az egyház végezze el. Ez valóság, de nem normális.

Amikor bekerülök egy társaságba, ha elég szemfüles vagyok, akkor hamar rájövök, hogy abban az adott társaságban mit lehet és mit nem. Ha nem vagyok elég szemfüles, akkor néhány pofon után fogom megtanulni, hogy mit lehet és mit nem. Miután jól bevésődtek a szabályok, azokhoz szabom az adott társaságbéli viselkedésem. Ha jót akarsz magadnak, viselkedj így! Nem látom be, hogy ez helyes lenne! Miféle só az, ami alkalmazkodik a leveshez? Miféle világosság az, ami sötétben nem világít, mert itt ez a szabály. Milyen keresztény az, aki a többség viselkedése alapján határozza meg magát. Nincsenek illúzióim. Ne tévesszen meg minket, hogy az adott társaság egy keresztényekből álló társaság. A keresztények ugyanúgy hajlamosak a képmutatásra, mint bárki más. Én személyre-szabott felelősséggel tartozom Istennek arról, hogy őt képviselem-e az emberek között. Ha a világtörténelemben minden egyes ember az adott társadalmi szabályokhoz szabta volna magát, akkor még mindig barlangokban laknánk, vagy sátrakban. A képmutatás lényege pont ez: tény úgy, mintha a szellentés nem létezne. És sorolhatnánk: tény úgy, mintha a szexualitás nem létezne. A gyereket a gólya hozza. Tégy úgy, mintha az ember nem lenne bűnös az anyaméhtől kezdve, és tény úgy, mintha soha senki nem csapna be senkit. Mintha nem lenne a világon játszmázás, egymás kihasználása, egymáson áttaposás. Pont a viselkedés-centrikus gondolkodás engedi meg a legtöbb visszaélést a másik emberrel szemben. Amit megtehet az, aki a szabályokat alkotja, azt nem teheti meg az, aki csak megvalósítja. Amit a szülő megtilt, azt a gyerek köteles betartani, köteles aszerint viselkedni, de a szülő nem köteles a saját szabályait betartani. Így van ez a kereszténységgel is. Ki mondta azt, hogy a kereszténység egy bizonyos viselkedés? Mert hogy nem Isten az biztos. Tudtommal Pál apostol nem azt mondta, hogy változzatok meg viselkedésetek megújulásával, hanem azt, hogy változzatok meg ÉRTELMETEK megújulásával. Aki megtanul viselkedni, azzal nem lesz gond, DE aki az ÉRTELME megújulásával változik meg, az homokszem lesz onnantól kezdve a képmutatás gépezetében. Aki nem viselkedésként értelmezi a kereszténységet, az Isten szavához szabja magát, és ez problémákat okoz. Kedves, jól viselkedő barátaink hamarosan azzal fognak vádolni, hogy nem tudunk viselkedni. Így volt ez Jézussal is, ne legyen az az illúziónk, hogy az ő követőivel másként van. Jézus nem angol arisztokratáknak hívott el minket, hanem tanítványoknak!