Neki növekednie kell…

Vajon mi lehet a bibliai párosok titka? Mi az, ami a kívülről jól látható különbözőség ellenére sem az elkülönüléshez, hanem az egymás mellé álláshoz, a másik értékeinek meglátásához, tiszteletben tartásához vezet? Hogyan látom meg a másikban az embert, a lehetséges társat az élet különböző területeiben? Mindenkivel lehetséges volna bármi? Az már eleve behatároltság, hogy valakivel el tudunk képzelni együtt dolgokat, tudunk együtt lenni, együtt tenni/dolgozni, valakivel meg nem? Vele miért igen? Mással miért nem? Kinek gond ez? És akinek gond, annak miért? Kinek nem az? Neki miért nem? Lehet tenni valamit ezért? Ha igen, mit?

Mintha az önmagával, feladatával tisztában levő ember bárkihez tudna kapcsolódni. Nem akárhogy persze: a megfelelő módon. Kapcsolat nem biztos, hogy lesz (ez a fogadtatástól, a másiktól is függ), de a kapcsolatba lépés lehetséges ebből az alapállásból. A tőle teljesen különbözővel is. Mert hát valójában bennünk, emberekben, minden különbözőség ellenére is, sokkal több az azonos, mint a különböző. Pontosabban, mintha az alap, a meghatározó a közös lenne, és épp ennek az alapnak a hiányából, nem látásából/értéséből, hihetőségéből lesz aztán egy olyan felépítmény, olyan gondolat, ill. kapcsolódási mód, amiben a lényeg lényegtelenné válik, s helyette a lényegtelen lesz lényegessé – a különbözőség. Nem az, ami összeköt, hanem az, ami elválaszt. A saját véleményeink, gondolataink igazsága, ill. a szimpátia és antipátia mentén tesszük meg lépéseinket – de ki meri venni a bátorságot, hogy abszolút érvényűnek kiáltsa ki a maga igazát? Kinek ki az, aki szimpatikus, és aki nem? Mi áll az érzés, a gondolat, majd az ebből megszülető döntés mögött?

A búza és konkoly példázatában egy bizonyos nézőpontból a konkoly hasztalannak, sőt, károsnak minősül. Kitépendőnek. A búza, azaz a jó, a hasznos növekedése akadályozójának. Jézus tanításából mégis egyértelmű, hogy létezik másik nézőpont. Legfeljebb mi azt épp nem látjuk. Nem értjük. Talán ez magasabb szint – nincs még erre rálátásunk. Mégis jó, segítő, hogy bejön egy másik nézőpont láttatása. Mert megjelenik legalább gondolati szinten az alternatíva lehetősége. A lehetséges más. A példázat szerinti lehetséges más az ítéletnélküliség, a türelem, a tolerancia. Az összeilleszthetőség. A megférhetőség.

Nem a meggyőződéseinkkel van baj, még csak nem is a szimpátia és antipátia meghatározó jelenlétével. Mintha ez stádiuma lenne az „emberré válás” útjának. Csak azt kellene tudnunk, hogy ez valóban csak egy stádium. Teljesen normális ez a kapcsolódási mód: hasonló a hasonlóra tud hatni. Nem tudjuk nem azt választani, amit nem ismerünk, amivel nem találkoztunk, ami nem mi vagyunk. Mindössze a másik felét sem kellene ejteni a történetnek: mert a számunkra idegen, taszító, ellenszenvet, meg nem értést, dühöt ébresztő, elutasítást kiváltó is mi magunk vagyunk. Épp az a felünk, az a részünk, azok a gondolataink, melyeket elfojtottunk. Tudatosan vagy tudattalanul. Így a növekedés esélye voltaképp ebben van. Ezek felismerésében és minél teljesebb befogadásában (integrációjában).

Bibliai párosokról beszélünk ebben a hónapban, olyan egymás mellé állásokról, amikben van valami rendkívüli. Amikben épp ez a rendkívüli:a fölülemelkedés azokon a dolgokon, amik elválasztódáshoz vezethettek volna. Így példaértékűek lehetnek számunkra a különböző kapcsolatainkban. Egy hittanórán, ahol a gyerekek azt a feladatot kapták, írjanak le egy tetszőleges evangéliumi történetet mai módon, úgy, ahogy azt szerintük egy mai fiatal jól értené, az egyik lány Jézus megkeresztelkedésének történetét választotta. Írásában Jánost „lehajléktalanozta”, Jézust pedig egy „jól fésült férfinek” nevezte. Van ebben némi túlzás, de igazság is. Szinte lehetetlennek tűnik ma, nekünk, két ennyire különböző embert elképzelni együtt, egymás mellett, megértésben, egymás tiszteletében, közös dolgon munkálkodva. Ott és akkor mégis megtörtént. Sőt nemcsak az együttműködés történt meg, hanem valamiféle sorrendiség, fontossági sorrend is kialakult, mégpedig sértődöttség nélkül. János evangéliuma első fejezetében láthatjuk, hogy amikor Jézus megkezdte messiási pályafutását, János már ismert, sőt elismert ember volt. Megtérést hirdetett, Isten országa eljövetelét, tanítványai voltak, „mester” volt. Tisztában lehetett a maga fontosságával. Mégsem lett önző, öntelt, nem a maga fontosságának tudatában tündökölt, felismerte Jézusban a nála nagyobbat. Akinek növekednie kell – míg neki magának alászállnia. János ezt nemcsak mondta, kijelentette, hanem épp az idézett jánosi részben látjuk, hogy meg is tette. Jézus első tanítványai János tanítványai voltak.

Vajon mi lehet a bibliai párosok titka? – tettük fel a kérdést az írás elején. Talán épp ez. Az, hogy Krisztust hagyták növekedni magukban – már akkor is azt az emberi ítélkezést meghaladó szellemi értéket, amikor még Jézusról csak mint eljövendőről beszéltek. A benne megjelenő szellemi erő az összekötés, nem a szétválasztás. Az egység. A dolgok egysége kívül és belül.

Nem a világban van szétválasztás – bennünk. A tökéletes egységet, annak felismerését a Biblia a végidőkbe helyezi. Ekkor Isten lesz majd minden mindenekben. Bennünk is. Addig azonban nem árt, ha a magunk életében, magukban dolgozunk ezen. Ki-ki ahogy tud, ahogy felismerései vezetik.

El kell fogadnunk a töredékességet, ami a másikban, a világban jelenik meg számunkra (amik jól kiábrázolódnak kapcsolatainkban), holott valószínűleg egyedül bennünk van. Mi vagyunk még nagyok, és kicsi bennünk Krisztus.