Ki kétkedőn boncolja

Nálunk, reformátusoknál van egy közismert ének, aminek egy fél sorát előszeretettel szokás idézni: „ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád”.

Ez az ének is annak az önkényes idézésnek az áldozata lett, ami olyan nagy lelkesedéssel igyekszik igazolni saját magát. Szinte bármit képesek vagyunk a saját elképzeléseink megtámogatására idézni. Többnyire önkényesen. Szelektív hallás. Csak azt veszem elő, ami megtetszett. Ismerős? Ez tetszett. Ezzel egyetértek. Vagy ha őszinte vagyok magamhoz: akkor ezt értettem belőle. Így idézzük rosszul ezerszer is a Bibliát. Fél igeversek, ahol csak tovább kellene olvasni, és rájönnénk, hogy maga az igevers megcáfolja a véleményemet. Mert hogy itt a szöveg legitimációs eszköz. Na, ugye, hogy semmi értelme a gondolkodásnak? Megmondtam! Így van ezzel az énekkel is. A buta teológusok, meg gondolkodók, azt hiszik, hogy megismerhetik Istent a tudományuk által, pedig én, aki soha nem gondolkodom, jobban ismerem őt. ÉN tudom, mert nem boncolom kétkedőn, de te… hát, neked meg kellene térni.

Nem akarok ünneprontó lenni, de az énekben ez a fél mondat egy másik féllel együtt alkot egészet, és a másik fél így hangzik: „de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát”. A helyzet tehát úgy áll, hogy igen is Isten semmilyen formában nem megérthető. Nem tiszta-sor. És ez azt is jelenti, hogy Isten önmagát fejti meg annak, aki nyitott előtte. Nos, aki úgy értelmezi ezt a dolgot, hogy nem kell boncolgatni, mert én TUDOM, kicsoda Isten, te meg nem, annak nem fejti meg az Úr önmagát. Mit jelent itt a hívő: azt a tudósi alázatot, amikor az ismeretlen, a megismerhetetlen előtt leoldom a saruimat. Az a magatartás, ami gúnyosan alkot véleményt arról, amikor valaki szíve és értelme legjavával igyekszik megérteni az Írást, és Istent, olyan, mint aki nem hogy leoldaná a saruit Isten jelenléte és megismerhetetlensége előtt, de szotyit köpköd szerteszét, és pökhendi módon úgy tesz, mintha Isten a portás lenne, vagy a fűtő.

A könyvespolcom tele van olyan könyvekkel, amelyekben olyan emberek írnak több ezer oldalon keresztül, akiknek Isten olyankor megfejtette önmagát. Akik az egész életüket áldozták Isten megismerésének. Akik éjjel és nappal folyamatosan Isten dolgain elmélkedtek. Akik mások isten-kutatása eredményének ezer oldalait is végigolvasták. Olyan könyvekről van szó, amelyekben néha sok ezer elolvasott oldal után nekem is nem ritkán háromszor-négyszer is neki kell futni egy mondatnak, mert annyira összetett. Kétkedőn boncolni? Biztos, hogy van olyan tudományosság, biztos van olyan hozzáállás, de ez nem az a helyzet, amikor én érdeklődő vagyok a hit kérdései iránt. Kérdéseket teszek fel. Ütköztetem a saját véleményem másokéval, és ezzel magamat is megkérdőjelezem újra meg újra. A soha nem kétkedő, a soha nem boncolgató egyszerűen azt képzeli, hogy ő TUDJA kicsoda Isten, és azt kell mondanom, hogy ez a leggyilkosabb alapbeállás. Hozzáférhetetlenné tesz Isten számára. Isten soha nem fejti meg önmagát annak, aki nem vágyakozik rá. Aki azt képzeli, már megfejtette Istent.

Én is sokat boncolgatom a Szentírást. Néha nagyon nem értek témákat, igéket. Néha nem értek egyet, de ez soha nem azt jelenti, hogy akkor a Biblia téved. Mindig emlékeztet az értetlenségem arra, hogy Isten önmagát fejti meg előttem, de ehhez pontosan ez a hozzáállás kell: nem nekem van igazam Istennel szemben. Ha valamit megértettem, az Isten önmegnyilvánulása. Ő fejti meg önmagát, de a hívőnek.

Istenem, taníts alázatra. Taníts arra a tudósi, gyermeki alázatra, ami vágyakozik arra, hogy kinyilatkoztasd magad. Óvj meg az önáltatástól.