Molnár Géza bácsi 92 éves

Az idős ember személye érték, hiszen hatalmas élettapasztalattal rendelkezik. Éppen ezért nagyon fontos, hogy kellő megbecsülésben és tiszteletben részesítsük a településeinken élő időseket, akiktől a fiatalabb generációk nagyon sokat tanulhatnak.

A kárpátaljai magyar nyelvterület egyik „végvárának” számító Beregújfalu legidősebb lakosa jelenleg a 92 éves Molnár Géza, aki január 4-én méltatta születésnapját. A jeles alkalomból többek között felkereste őt otthonában Heé Roland, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke is, aki jókívánságait fejezte ki és átnyújtotta az ünnepeltnek a szervezet ajándékát: egy gyümölcskosarat.

Géza bácsi 1922. január 4-én született Beregújfaluban, s bár az eltelt évtizedek keményen próbára tették egészségét, szellemi vitalitása ma is a régi. A családi portán őt felkereső újságíróknak szívesen mesélt ifjúkoráról, a világháborúról, valamint a világégést követő évtizedek munkás hétköznapjairól.

Molnár Gézáék heten voltak testvérek, a család gazdálkodással foglalkozott: ökröt, lovat, disznót és tehenet tartottak. Ő maga a munka szeretetét édesapjától „örökölte”, s már igen fiatalon munkába állt, hogy a családnak besegítsen a kenyérre való megkeresésében. Nyaranta sok más gyermekkel együtt a közeli uradalomban dolgozott: terményt pakolt. Ősszel pedig áthajtotta a család által tartott hízókat az egynapi járóföldre lévő erdőbe, hogy makkoltatás révén „feljavítsák” őket. „Sok beregújfalui az ilosvai járási Hátmegen (Загаття) lévő erdőben makkoltatta a jószágot – meséli Géza bácsi. – Ott jó makkosok voltak, de nem tölgymakkon, hanem bükkmakkon hizlaltatták a disznót, mert bükkmakkon jobban hízik az állat, mert annak a tölgymakknál nagyobb a tápértéke. A disznókat ősszel hajtottuk ki a hátmegi erdőbe: minden család a saját jószágait. Néha egy napba is beletelt, amíg odaértünk. A helyszínre érkezve a disznókat egy ottani gazda gondjaira bíztuk: a továbbiakban – pénzbeli fizetség fejében – az ő feladata volt a konda hajtása és makkoltatása. Az állatokat csak télen hajtották haza Újfaluba: ez alatt a néhány hónap alatt a disznók többsége szépen feljavult, kigömbölyödött.” Felvetődik a kérdés: a gazdák a kondában hogyan ismerték fel a saját állataikat? „Különböző módok voltak erre, de a legtöbb esetben – még a makkoltatás kezdetén – festékkel jelölték meg az állatokat” – válaszol Molnár Géza.

Amikor elérkezett az idő, a hívó szóra ő is fegyvert fogott, hogy védje a hazát. 1943-ban a Magyar Királyi Honvédség Máramarosszigeten állomásozó I. gyalogezredébe vonult be, ahol lövész-hadtáposként az élelem- és lőszerutánpótlás szállítása lett a feladatuk.

Ám a hősi ellenállás dacára a haza elveszett, 1944–45 telén Géza bácsi is fogságba esett. A hadifogság két esztendejét az ukrajnai Dnyipropetrovszkban töltötte, ahol vas-, illetve téglagyárban dolgozott. A fogság körülményei viszonylag elviselhetők voltak: bár keményen kellett dolgozniuk, de szerencsére fűtött barakkokban laktak, és enni is kaptak. Két év múlva gyomorfekélyesen és lesoványodva bár, de hazajöhetett: elmondása szerint egy Popovics nevezetű, makarjai ruszin legény segítségével.

Hazatérve megnősült, és a kolhozban dolgozott egészen nyugdíjazásáig. Feleségétől négy gyermekük született – közülük kettő érte meg a felnőttkort. Két unokája és három dédunokája van.

Géza bácsi közel tizenöt éve megözvegyült, azóta fiával él a családi portán. Nyaranta még kimegy a kapuba, de elmondása szerint ereje már, sajnos, nem a régi: amit nagyon fájlal, hogy nem bír már vasárnaponként templomba járni, és sajnos régi szenvedélyének, a gombázásnak sem tud hódolni. Ugyanakkor napi szinten igyekszik figyelemmel kísérni a világ dolgait: újságot olvas, rádiót hallgat. És szívélyesen elbeszélget azokkal, akik felkeresik. Géza bácsitól mi is nagyon sok érdekességet tudhattunk meg a régmúlt idők dolgairól, és kérjük az Urat, hogy éltesse sokáig.