Forradalom és hétköznapok

Hogy valóban forradalom-e, ami mostanság Ukrajnában zajlik, azt majd eldöntik a történészek.

A címben azért szerepel ez a szó, hogy érzékeltesse a különbséget a között, amit a tévéhíradóban látunk, és ami a vidék, esetünkben Kárpátalja mindennapjait jellemzi.

A középkorúak életében a mostani már a sokadik zavargás azóta, hogy még a kilencvenes évek elején az aktívabbak az utcákra vonultak Ukrajna függetlenségéért demonstrálni. Az elkövetkező évtized rendkívül megviselte az embereket: elképesztő mértékben romlottak a halálozási és születési statisztikák, milliók hagyták el az országot az elviselhetőbb élet reményében, s még többeket nyomorított meg idehaza a munkanélküliség, a nincstelenség, a reménytelenség. Amikor pedig a kétezres évek elején már-már azt hittük, hogy valamelyest enyhült a szegénység szorítása, s felbukkant a fény az alagút végén, fejbe kólintott bennünket a narancsos forradalom, amelyet a szinte teljes politikai káosz, a terjedő korrupció és az egyre lazább törvénytisztelet korszaka követett. S ha ez nem lett volna elég, a XXI. század első évtizedének vége felé a nyakunkba szakadt egy világméretű pénzügyi-gazdasági válság, majd a hitelüket vesztett narancsos politikusokat a Régiók Pártja, a Janukovics-rezsim váltotta az ország élén, hogy alig négyévi kormányzással egy újabb válságba sodorják az országot.

Az elmúlt években az újságírók egyik kedvelt témájává vált az az elveszett, sokat szenvedett nemzedék, amelynek a karrierje, a megélhetése, a családja, az egészsége, az élete ment rá a rendszerváltásra. Ezzel óhatatlanul szembeállították a Szovjetunióban szocializálódottak generációját azokkal a fiatalokkal, akik nem sokkal a rendszerváltás előtt, vagy éppen azokban a válságos években születtek, azaz jellemzően sosem voltak úttörők, nem szolgáltak a szovjet hadseregben, nem vonultak fel május elsején vörös transzparensekkel és nem álltak sorba a boltokban – egyszóval azokkal, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az a szovjethatalom vagy kommunista diktatúra. Igen ám, csakhogy ma már feltehetjük a kérdést: milyen útravalót kapott ez az új nemzedék, amely éppen most váltja le fokozatosan a szocialista munka kiöregedő hőseit és a kommunista pártfunkcionáriusokat országunkban? Nagyobb arányban szereztek diplomát – igaz nemegyszer tudás nélkül – mint a Szovjetunió idején? Igen! Sokkal otthonosabban mozognak az utcai tüntetéseken és a barikádokon, mint szüleik? Igen! Nagyobb körükben a munkanélküliek aránya, mint az idősebbek között? Igen!

Azért ne rajzoljuk annyira sötétre a képet, hiszen arról a nemzedékről beszélünk, amelynek már lehetősége volt tisztességesen megtanulni angolul, világot látni, szerencsét próbálni, és sokan közülük érvényesülhettek is, ha tehetségük és szorgalmuk engedte.

Mégis, a hétköznapokban jelenlétük, „másságuk” alig érzékelhető, egyelőre feloldódnak a tömegben. A társadalom változatlanul a szovjet örökség és az ukrán államiság rémálomszerű húszéves történetének csapdájában vergődik, agyatlan bogárként újra és újra nekikoppanva a valóság számára a jelek szerint érzékelhetetlen ablaküvegének.

Talán ennek is betudható, hogy a politikusok és politológusok az ország népességéről szólva esetenként hajlamosak nem társadalmat és polgárokat, hanem lakosságot és lakókat emlegetni. Arra utalnak ezzel – néha alig leplezett megvetéssel –, hogy ez a bizonyos népesség nem viselkedik öntudatos polgárként, azaz nem igazodik a polgári értékekhez, s főként nem hajlandó áldozatokat hozni a védelmükben.

Nincs értelme azon rágódni, vajon miért van, hogy ezek a politikusok és politológusok rendszerint sokkal jobban öltözöttek, és nagyobb, biztosabb jövedelemmel rendelkeznek, mint azok többsége, akiknek felróják, hogy eszük ágában sincs polgárokként viselkedni. Ehelyett igyekszünk elfogadni, hogy életünket 20 év múltán is változatlanul a létbizonytalanság jellemzi, s ennek megfelelően alakítjuk a mindennapjainkat. Ezért amíg Kijevben már megint történelmet írnak – ha igaz –, a kárpátaljai „polgáriatlan” lakosság zöme éli a maga látszólag egyhangú mindennapi életét, de miközben betont kever, csencsel vagy pelenkát cserél, fél szemmel a tévét lesi, és újabb túlélési technikákon agyal.

Az ismerős taxisofőr, aki reggelente a városközpontba fuvaroz, nem kertel. Azt mondja, már megkapta a magyar állampolgárságot, úgyhogy ha továbbra is ilyen rosszul mennek a dolgok, magyarországi lakcímet „kerít”, aztán az ottani nyugdíjat is „elintézi”, vagyis függetleníti magát és családját az ukrajnai káosztól. Dolgozni ebben az országban egyébként is egyre kevésbé érdemes, teszi hozzá.

Ungvár központjában négy jól öltözött, sminkes-frizurás harmincon túli, ötvenen inneni dáma ül munkaidőben a kávéját szürcsölgetve egy bárban. A hobbiból dolgozó feleségek kasztjához tartoznak, akiknek gyakorlatilag egyetlen életcélja a reprezentáció tehetős, tekintélyes férjük oldalán. A politikai válság szele az ő köreiket is elérte már, megfertőzte a gondtalan délelőtti csacsogást.

– Mondtam a férjemnek, hogy készítsük össze a legfontosabbakat, és ha rosszra fordulnak a dolgok, azonnal hagyjuk itt az országot – mondja az egyikük két korty kávé között. – Egyre félelmetesebb ez az utcai csőcselék.

– Az enyém hallani se akar arról, hogy elutazzunk – sóhajt fel némi irigységgel a hangjában egyik barátnője. – Folyton azt hajtogatja, hogy nem hajlandó itt hagyni ezeknek a semmirekellőknek mindazt, amiért annyit dolgozott.

A közigazgatási hivatal előtti téren összefutok egyik szomszédommal, akinek a cége csak vegetál, mióta Viktor Janukovics az elnök. Az évekkel ezelőtt Ivano-Frankivszkból ideköltözött „meggyőződéses ukrán” mérnök még november végén kiakasztotta erkélyére a saját kezűleg készített kék alapon aranycsillagos európai uniós lobogót. Valahányszor találkozunk, mindig megkérdezni, mikor megyek már el valamelyik demonstrációjukra.

– Talán a kárpátaljai magyaroknak nem érdeke Európához csatlakozni? – teszi fel a ravasznak szánt kérdést, pedig nem hiheti, hogy bárki elfelejtette volna, miként mentek a dolgok errefelé, amikor 2010-ben ellenzékbe szorult elvtársai ültek még a hivatalokban.

A piacon arra figyelek fel, hogy összeveszett a szovjet-orosz érzelmű nyugalmazott alezredes – aki most a saját bódéjában árul kínai árut nyugdíj-kiegészítésképpen – és a ruszin gyökerű pénzváltó, aki naphosszat a bódét támasztja ügyfélre várva. Unalmukban kezdtek a politikáról diskurálni, de pillanatokon belül eljutottak az érvektől az ökölrázós anyázásig, ezért kérték, tegyek közöttük igazságot. Az exkatona azt állította, hogy a mostani forradalom hiteltelen, ha másért nem, hát azért, mert a barikádokat védők között – még az ungvári tüntetők között is! – felfedezni vélt bűnöző elemeket. Mire a ruszin felemlegette jelenlegi államfőnk életrajzának állítólagos furcsaságát, mondván, egy szavuk sem lehet azoknak, akiknek még az elnökük is „kétszeresen büntetlen előéletű” (oroszul így hangzott: „дважды несудимый”).

Az olvasó nyilván megérti, hogy az efféle vitákban nem lehet igazságot tenni, amint a létbiztonságra vágyó taxisofőr, a férjük pozícióját féltő asszonyok és a politikai hátszélre vágyó kisvállalkozó felett sem szabad elhamarkodottan pálcát törni. Hiszen mindannyian emberek vagyunk, még ha nem is polgárok, csupán lakosság, akiknek a mostanihoz hasonló vészterhes időkben egészen mások a szempontjaik, mint azoknak, akik folyton számon kérnek rajtunk valamit.

Ilyenkor az egyetlen mérvadó mutatónak a dollárárfolyamot ismerjük el, hiszen amíg az amerikai valuta egy egysége továbbra is nagyjából nyolcegységnyi hrivnyát ér, amíg stabilak az árak és nem szűnnek meg a munkahelyek, addig kedvükre játszhatnak forradalmasdit Kijevben az urak, mi „idelent” többé-kevésbé biztonságban érezhetjük magunkat. Hiszen a lelke mélyén mindenki tudja – vagy legalábbis sejti –, hogy ez a nagy „felhajtás” valójában nem Európa miatt, nem a demokrácia és végső soron nem is a polgárosodás miatt van. Mindez csupán egy újabb regionális jelentőségű, parasztos csetepaté az ország két nagy politikai tábora között, amelyből szerencsére minket, magyarokat jobbára és egyelőre kihagytak. Így van ez jól, s reméljük, hogy így marad ezután is, hiszen pontosan tudjuk, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk magyarként is, emberként is.

Folyton azt hallani, hogy valamiféle geopolitikai játszma zajlik a fejünk felett, az Európai Unió és Oroszország viaskodik Ukrajnáért, s ennek a csetepaténak a folyománya ez a nagy felfordulás körülöttünk. Talán így is van, de egyszerű lakosként én erről vajmi keveset tudhatok, ráadásul az évek múlásával egyre kevésbé érdekelnek a geopolitikai összefüggések, miután semmilyen mechanizmus nem létezik, amelyen keresztül befolyással lehetnék rájuk, akár lakosként, akár polgárként tekintek magamra. Ezért nem teszek egyebet, csupán figyelem a dollárárfolyamot, hallgatom-olvasom a híreket, hogy tudjam, mikor kell „váltani”, „dobbantani”, vagy éppen menekülni. Csak olyankor döbbenek meg néha, amikor egy-egy fotó vagy televíziós képsor visszaad valamit a történelmi események nyers valóságából, mint például egy vöröslő vérfolt a kijevi utca fehér haván, valahol félúton a tüntetők és a rendőrök sorfala között.

Ha pedig a jövőről kérdeznek azok, akik szerint passzív vagyok, azt mondom, hogy ennyi év és csalódás után valamivel több kellene a szebb jövő puszta ígéreténél ahhoz, hogy egyszerű lakosból polgár üzemmódba kapcsoljon az ember. Szavahihetőség, következetesség, kézzel fogható eredmények, és főleg sok-sok idő szükségeltetik ahhoz, hogy az emberben háttérbe szoruljon a nyers túlélési ösztön, s képes legyen válaszolni a hívó szóra.