Már Verecke sem lehet a mienk?
Hol kezdődik Kárpátalja? címmel, melyet mindjárt átvett a zakarpattya.net.ua kárpátaljai portál is. Az írásban Igor Prohnenko, az Ungvári Nemzeti Egyetem kárpátológiai kutatóintézetének tudományos főmunkatársa ismerteti intézményüknek a magyarság kárpátaljai bejövetele tárgyában végzett „komplex kutatása” eredményeit.
Cikkében az ungvári kutató Kárpátalja tudományos történelmi múltja feltárásához a XII–XIII. század fordulóján íródott Gesta Hungarorumtól rugaszkodik el, amely szerinte a legrészletesebben adja elő a magyarok kárpátaljai bevonulásának eseményeit. Tekintsünk el most attól, milyen kutatói kvalitásokra vall, ha valaki a XXI. században vitába száll III. Béla királyunk névtelen jegyzőjével, illetve azt feltételezi, hogy a tudományos életben bárki fenntartások nélkül elfogadja a Gesta Hungarorum állításait, s lássuk, hová szeretne „kilyukadni” Prohnenko úr!
Mint írja, Álmos és Árpád dicsőséges honfoglalásának a Gestában megrajzolt képe kielégítette a különböző országok tudósait, a magyarokat azzal, hogy megfestette őseik dicsőséges kárpátaljai átvonulásának képét, melynek során állítólag elfoglalták Ung és Borzsova várát, a helyi szláv fejedelmet, Laborcot pedig kivégezték. A „mieinknek” (értsd: az ukrán-szovjet kutatóknak) az felelt meg, hogy amennyiben a magyarok a IX. század végén ide érkezve fegyveres összetűzésbe keveredtek Laborccal, az alátámasztotta egy kárpátaljai szláv fejedelemség létezését abban a korban.
Az ungvári kutató most azt állítja, hogy a régészeti adatok alapján egészen más történelmi kép rajzolódik ki. Kutatóintézetük régészeti expedíciói sem Ung, sem Borzsova várának nyomait (legalábbis a kérdéses IX–X. századból) nem találták, írja, holott ezek lehettek volna egy helyi szláv fejedelemség központjai. A következtetés: Anonymus kitalálta a magyarok és szlávok közötti fegyveres konfliktust, Laborc pedig legendai alak, akinek a mítoszokban és a szépirodalomban a helye.
Prohnenko azonban nem elégszik meg ennyivel. „Sőt mi több, régészetileg az Álmos vezette magyaroknak Kárpátalja területén való áthaladása sem bizonyított az i. sz. IX. század végén – írja. – A valószínű útvonal, amelyet a nomádok vezére igénybe vett, a dunai korridor (a Déli-Kárpátok és a Duna közötti terület), amelyet a nomádok ősidők óta használtak. A mítosz, hogy Álmos törzsei leküzdötték a Vereckei-hágót, komolyan eltorzította a történelmet. Hiszen általánosan elfogadottá vált minden gorogyiscsát (földsánccal körülvett nagyobb települést, földvárat – a szerk.) a szlávoknak tulajdonítani, valamennyi nomád temetkezést pedig az ősi ugoroknak. Valójában a helyzet valamivel bonyolultabb.”
Az ungvári kutató a továbbiakban kifejti, hogy minden sír, valamint temetkezési hely, melyet Álmos és seregei kárpátaljai „behatolásának” idejére datáltak, legalább 80 évvel „idősebbnek” (talán későbbinek? – a szerk.) bizonyult. A temetkezési együttesekben olyan tárgyak vannak jelen, amelyekkel semmiképpen sem rendelkeztek magyar harcosok, mert az előkerült leletek sokkal későbben készültek, mint például az i. sz. X. sz. második feléből származó arab érmék – dirhemek – olvashatjuk. Ezen leletek előkerülési helyei, rendeltetésük és főleg datálásuk alapján Prohnenko azt állítja, hogy azok nem magyaroké, hanem besenyőké voltak, akik a X. század végén tartottak erre a Fekete-tenger térségéből. Véleménye szerint a besenyők a Szvjatoszlav fejedelem és serege lemészárlása miatti kijevi büntetőhadjáratok elől menekülve választották a nomádok körében népszerűtlen útvonalat a Kárpátok hágóin keresztül.
„Ily módon, Kárpátalja területén a VIII–IX. században, függetlenül a jelentős szláv népességtől, államképződmény (fejedelemség) még nem alakult ki, az emberek pedig nyugodt, kimért életmódot folytattak a besenyők érkezéséig. Ennek megfelelően nem történt meg az Álmos vezette magyar törzsek átvonulása sem a Vereckei-hágón. A jelenlegi Kárpátalja területe majd a XI. században lett a Magyar Királyság része, és a magyar gyarmatosítás valószínűleg nyugati irányból történt, s nem keletről” – írja Prohnenko.
Hozzáteszi: „Az általunk javasolt hipotézisnek egy sor revízióhoz kell vezetnie Kárpátalja és a kapcsolódó területek középkori történetében. Érthető, hogy mindez nem végezhető el egyetlen nap alatt. A magyaroknak el kell ismerniük a besenyők behatolási hullámát és meg kell tagadniuk a Felső-Tisza-vidék szláv gorogyiscsáinak Álmos seregei általi megsemmisítéséről szóló hősi történetet.”
Az olvasó számára első pillantásra nyilvánvaló lehet, hogy a fentebb ismertetett publikáció több okból sem tekinthető tudományos munkának, sőt egyszerű ismeretterjesztő írásnak is gyengécske, bár a leírtak hitelességét néhány Kárpátalján előkerült régészeti lelet fotójával is igyekeztek alátámasztani. Az illusztrációk egyikén a tiszacsomai, a magyarországi kutatók által egyértelműen honfoglalás kori magyar temetőként beazonosított lelőhelyről előkerült fémtárgyak láthatók az alábbi képszöveggel: „Kengyel és más leletek a X. sz. második feléből való besenyő (kiemelés tőlünk – a szerk.) temető sírjaiból a beregszászi járási Csomán”.
Akkor hát mit tegyünk? Önként bontsuk le a tiszacsomai honfoglalási emlékparkot? Hordjuk el a vereckei emlékművet? Meggondolatlanság volna ilyet tenni csak azért, mert az Ungvári Nemzeti Egyetemen egyesek a jelek szerint csupán a magyarországi támogatásokat szeretik (amikor például a magyar kar fenntartásáról van szó), a magyarokat már nem annyira. Arra viszont megkérnénk a tisztelt „kutatókat”, hogy mielőtt ismeretterjesztő, nemzetnevelő cikkek írásába fognának, előbb tudósokhoz méltóan vitassák meg az elképzeléseiket egymás között, majd annak rendje és módja szerint fogadtassák el az álláspontjukat a nemzetközi tudományos közvéleménnyel is, s csak azután, ha ez sikerült, lássanak hozzá elvenni tőlünk, magyaroktól a történelmünket. Amely történelem egyébként közös, és úgy szép, ahogy van, csak le kellene szoknunk végre róla, hogy ideológiák gyártására használjuk.
Forrás: karpataljalap