Mindennapi kenyerünk

Melyik keresztyén családban ne ismernék ezeket az étkezés előtti és utáni imákat?

Áldd meg, édes Istenünk/mindennapi kenyerünk!/Ámen.

Az ételért, az italért /légy áldott, jó Atyánk!

Köszönjük néked, ó jó Urunk,/hogy adtál ételt, italt nekünk!/

Add meg a mi mindennapi kenyerünk!/

Ámen, ámen.

Az étkezés előtt áldáskérés, utána pedig hálaadás hangzik el. A legismertebb kezdő és záró imádság, ami a legtöbb felekezetben megtalálható, legfeljebb kisebb változtatással:

Az étkezés elején: Jövel, Jézus, légy vendégünk,/áldd meg, amit adtál nékünk!/Ámen.

Az étkezés végén a hálaadó ima:

Aki ételt, italt adott,/ annak neve legyen áldott!/Ámen.

A katolikusok hozzáteszik: Adjad Uram, hogy jólessék,/Jézus neve dicsértessék!

Ezeket és hasonló, étkezés előtti és utáni imádságokat énekeljük kánonbanvagy több szólamban nap mint nap a festőtáborunkban, amit 18. éve vezetek az időközben felnőtt, képzőművész gyermekeimmel. Igaz, a diákok java része (sokszor 40-50-re is rúg a létszám) már nem egyházi iskolából érkezik, mint az első tizenhárom évben, mégis a maradék 8-10-15 keresztyén diákkal visszük tovább a hagyományt és igyekszünk szétsugározni a keresztyén szellemiséget.

Miért ragaszkodunk ehhez a hagyományhoz?

Sokan azt mondják, ez csak formaság, a költött imádság csak verkli, nem gondolunk bele a tartalmába, csak daráljuk, tekerjük a szavakat, mondatokat, mint a buddhisták az imamalmot, anélkül, hogy a szöveg értelmére koncentrálnánk. Az újak – főleg azok, akik jóformán nem is hallottak a keresztyénségről, vagy ha igen, csak negatív előjellel – tényleg sokszor döbbenten nézik, mit csinálunk. Az arcukra van írva: mire jó ez az egész?

Sok családban még a közös étkezés is ismeretlen, nemhogy az ima.

A táborban ritkán van kifejezett áhítat, csak akkor, ha felmerül az igény, de a terített asztal mellett fel szoktam hívni a figyelmet néhány mondatban az ima jelentőségére. Az egyhetes együttlét végére a „külsősök” is fújják a kánonokat, a lelkes tekintetekből szétsugárzik az imádságos lelkület, úgyhogy a következő nyáron már ők tanítják az újakat az énekekre.

Az ima ereje:

Lelkész édesapám mesélte annak idején, hogy 1945-ben egy kiskatona vonszolta magát az út mellett, és olyan éhes volt, hogy nem bírt továbbmenni. Azt gondolta, hogy most éhenhal, ha nem jut egy falat kenyérhez. Térdre rogyott, már nem is tudott a saját szavaival imádkozni, csak elkezdte a rég beidegződött imát, a Miatyánkot. Amikor odaért, hogy mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, váratlanul felbukkant a kanyarban egy kenyérszállító katonai teherautó, egy göröngyön megugrott a kerék, és lepottyant róla egy cipó. Pont a fiú lába elé gurult. Ez a cipó megmentette az életét, és visszaadta a hitét, hogy Isten a legreménytelenebb helyzetben is mellette áll.

Az étkezéshez kapcsolódó imádság az utolsó vacsorára emlékeztet. Amellett, hogy valóban megköszönjük az adott táplálékot, megemlékezünk a kenyér megtöréséről, ami Jézus testének megtöretését, a keresztáldozatot szimbolizálja (katolikus testvéreink hite szerint az ostya valóban Jézus testévé is válik).

Az Újszövetségben több történet szól arról, hogy Jézus megáldja az ételt. Az öt kenyér és két hal csodájának történetében, Máté evangéliumában olvashatunk arról, amikor a sokaság utánament a tengerpartra, pedig el akart vonulni fájdalmában, amikor megtudta, hogy Heródes lefejeztette Keresztelő Jánost.

19 . fogta az öt kenyeret meg a két halat, föltekintett az égre, és megáldotta őket. Ezután megtörte a kenyereket, odaadta tanítványainak, a tanítványai pedig a népnek.

20. Mindnyájan ettek s jól is laktak. A maradékból tizenkét kosarat teleszedtek.

21. Az asszonyokat és a gyerekeket nem számítva mintegy ötezer férfi evett.

(Máté 14:19-21)

János halála kapcsán Jézus a saját halálát jelezte előre a kenyér megtörésével, ahogy az utolsó vacsorán tette a tanítványai között.

Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, és ezt mondta nekik: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát. Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országában.” Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: „Vegyétek, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.” És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: „Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lk 22, 14-20)

Az Apostolok Cselekedetei írja a 27. rész 35. versében: aztán kezébe vette a kelyhet, hálát adott az Istennek mindannyiuk szeme láttára, megtörte és hozzáfogott enni.

De nemcsak az Újszövetségben, hanem már egy bő évezreddel korábban, az Ószövetségben is megáldották az ételt. Sámuel könyvében (i.e. 1100-1011) olvashatjuk, mikor Saul keresi apja szamarait és Sámueltől várja az útbaigazítást : „A mint a városba mentek, azonnal megtaláljátok, mielőtt felmenne a hegyre, hogy egyék; mert a nép nem eszik addig, míg ő (Sámuel próféta) el nem jön, mivel a véres áldozatot ő áldja meg, és azután esznek a meg- hívottak. Azért most menjetek fel, mert épen most fogjátok őt megtalálni.” (1 Sámuel 9:13)

Az áldással megszentelődik az étel. A közös étkezés sorsközösséget jelent, nem az étel mennyisége és fizikai minősége válik fontossá, hanem Isten áldása, az étel ajándék-jellege. A test táplálása mellett a lélek is megkapja a táplálékot.

Székely asztali áldás

(A zenéjét Berkesi Sándor szerezte.)

Étkezés előtti ima:

Ki asztalt terítesz az égi madárnak,

Teríts asztalt, teríts, szegénynek s árvának.

Nyújtsd ki Atyánk, nyújtsd ki jóságos kezedet,

Adj a koldusnak is tápláló kenyeret.

Ételben, italban legyen bőven részünk,

Gondviselő Atyánk, könyörögve kérünk.

Étkezés utáni ima:

Gondviselő Atyánk, asztalodtól kelve

Szívből hálát adunk kezünk összetéve.

Áldd meg ezt a házat s ennek gazdáját,

Fordítsd vissza néki a vendéglátását.

Szánd meg a szegényt, a szenvedőt s az árvát,

S a benned bízóknak viseld mindig gondját!

Az imádság koncentrációt is jelent, megnyugvást, elcsendesedést. Az egyházi iskolákban reggel, a tanórák előtt és a nap végén imádkozik a tanár vezetésével az osztály. A zajos szünet után a figyelem a tanulásra kell hogy összpontosuljon. Ilyenkor elcsitul a zaj, a civakodás, a csend és a halk mormogás az ima erejével hat a gyerekseregre:

Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét!

Áldjad, lelkem, az Urat, és el ne feledkezz semmi jótéteményéről!

Zsolt 103, 1-4

A kollégiumi étkezések elején és végén is van közös imádkozás. Hasonlóan az iskolai szokáshoz, ez is áldáskérés és hálaadás Istennek.

Az étel megszentelése a Biblia előtti időkhöz nyúlik vissza.

A székelykapuk elődjét, a Kárpát-medence teljes területén használatos Nap-kapukat is gyógynövényekkel díszítették, amelyeknek rontáselhárító szerepük volt (Magyar Adorján). Ez maradt meg a indadíszítésekben.

A babonás hiedelmek egy része a nép igényének kielégítésére bekúszott az egyházi szokások közé is. Az étel-italáldozat az ókori társadalmak bevett szokása volt, a halotti kultusz része. Ezek a hiedelmek, módosítva és egyházi korlátok közé szorítva, helyet kaptak a középkori egyházi szertartáskönyvekben. A megszentelt ételen, italon keresztül juthatott be a „szent” az emberi testbe. A rontás elleni bajokra a gyógynövények (pl. zsálya, ruta) porrá őrölt formáját ajánlották az ételbe keverve. Teleki Miklós 16. századi legendáriuma szerint a torok betegségeit szentelt alma evésével gyógyították (Balázs-napi almaáldás).

A szőlő, bor, kenyér mellett a szentelt só, olaj is gyógyító hatásúnak számított, ezeket a gonosz elhárítására használták. A papok később leszűkítették a megszentelhető élelmiszerek listáját, de szemhunyásos alapon megtűrték azokat. Általános áldást mondtak, amibe minden belefért, és a hívek a pad alatt, letakart kosárban mindenféle élelmet elvittek (pl. torma, só, kolbász), aztán siettek haza, és otthon a családdal szertartásos körülmények között elfogyasztották. Sokszor a kútba is betették, hogy védje a víz minőségét. Máskor háromszor megkerülték a szentelt növénnyel a házat, hogy megvédjék a kártevők ellen.

A protestáns prédikátorok, pl. Szkhárosi Horváth András és Bornemisza Péter határozottan tiltották az ételszentelést (forrás: Bárth Dániel).

Visszatérve a babonák világából, nemcsak az ételt lehet megáldani, hanem – Mircea Eliade vallásfilozófus szerint – szakralitást sugároz minden megszentelt tér, a templom, a ház, az emberi test, sőt maga az egész világ, amely kapcsolatban áll egy másik, túlvilági síkkal. Ezt a fölfelé kinyílást jelenti a tűzhely, a kémény, a szerzetes fején a tonzúra, a templom kupolájában a valódi vagy festett opeion nyílás.

A festőtábor étkezéseinél Isten nemcsak az ételt, hanem az életünket is megáldja az imádságon keresztül, és ez kihat az egész tábori életre. A festés, szobrászat, maga az egész alkotó folyamat szakralitása válik nyilvánvalóvá, hogy a munkánkkal, bármilyen kezdetleges is – Istent dicsérjük.