„A ballada Shakespeare-je”

Hihetetlen szegénységből indult életútja, ám nemzetünk ünnepelt költőjeként ért annak végére. Gyermekkora jó részét egy lakásnak használt istállóban töltötte, évtizedekkel később, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkáraként viszont az akadémia pompás, reneszánsz stílusú palotája lett az otthona. Íróink, költőink közül ő rendelkezett a leggazdagabb szókinccsel, tartalmilag és formailag egyaránt tökéletes művek sokasága került ki tolla alól, s remekbe készült balladái nyomán kortársai „a ballada Shakespeare-jeként” tisztelték. Ő volt Arany János, irodalmunk legkiemelkedőbb epikus költője.

Már tizennégy évesen kenyérkereső lett

A leendő poéta édesapja, a Bihar vármegyei, nagyszalontai Arany György kevés földű gazdaember volt, s bár Megyeri Sárával kötött házasságából tíz gyermeke született, csak a legidősebb, Sára, valamint a legkisebb, János érte meg a felnőttkort. Az utóbbi megszületésekor az apa 55, az anya pedig 45 éves volt, az adott korszakban már időseknek számítottak, s nénje már maga is asszony és édesanya volt, amikor a kis Janika 1817. március 2-án meglátta Isten szép világát.

Városszéli házuk még kisgyermekkorában a tűz martaléka lett, s mivel szüleinek nem volt pénzük az újjáépítésére, a régi istállójukat alakították át lakássá. Ám ha anyagi szegénység vette is körül Jánoskát, édesapjától szellemi kincset – tudást kapott, Arany György ugyanis már három-négyéves korában megtanította írni, olvasni a fiúcskát, aki némi olvasottsággal felvértezve kezdte meg kisdiákéveit a helyi iskolában. Az ismereteket szivacsként magába szívó, intelligens, szelíd és szeretetreméltó gyermek pedig a tanítók kedvencévé vált. 1831-ben szerény jövedelmet biztosító segédtanítói állásért folyamodott, melyet meg is kapott, így már kiskamaszként kenyérkereső lett, majd a 400 éves Debreceni Református Kollégiumban folytatta tovább tanulmányait, s hamarosan a legjobb diákok közé emelkedett. Általános meglepetést keltett hát, amikor otthagyta a kollégiumot, és felcsapott színésznek. Gyorsan kiábrándult viszont a színpad világából, s hazatért Nagyszalontára, ahol iskolai korrektorként helyezkedett el (az iskolai korrektorság azt jelentette, hogy hivatali rangban a rektor alatt, de a többi tanító fölött állt), majd házitanító lett a helybeli gazdag Rozványi-család gyermekei mellett.

Berobbanás az irodalmi életbe

1840-ben „kis-nótáriussá”, vagyis városi aljegyzővé választották, így életében először, de nem utoljára szakított a pedagógusi pályával, s elmerült a hivatali ügyek intézésében. Feleségül vette a bájos, szerény Ercsey Juliannát, aki egy kislánnyal és egy kisfiúval ajándékozta meg. Aljegyzői teendői közben egyre többet kezdett foglalkozni az irodalommal, előbb műfordításokkal próbálkozott, majd 1845-ben megírta, s a magyar irodalom fejlesztését célul kitűző Kisfaludy Társaság pályázatára beküldte első önálló művét, Az elveszett alkotmány c. elbeszélő költeményt, egy országgyűlési követválasztás szatirikus hangvételű bemutatását. A mű 1846. február 4-én pályadíjat nyert, ám nem keltett különösebb figyelmet. Ugyanebben az esztendőben a Kisfaludy Társaság új pályázatot írt ki olyan elbeszélő költeményre, melynek főhőse a nép ajkán élő történelmi személy. Arany János pedig – Ilosvai Selymes Péter Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história c. históriás éneke alapján – megírta a nagyszalontai néphagyományban is szereplő, a bihari vidékről származó, nagy erejű középkori vitézről, Toldi Miklósról szóló elbeszélő költeményét, a csodálatos nyelvezetű, gyönyörű versezetű és lebilincselően érdekes meséjű Toldit. Az őt szinte parasztsorba kényszerítő, álnok idősebb testvér árnyékából kitörő, bátorsága és elszánt felemelkedni akarása eredményeként lovaggá váló főhős magát a népet jelképezi, mely – Arany reményei szerint – Toldihoz hasonlóan fog kiemelkedni jogfosztott állapotából. A tökéletesre csiszolt mű nemcsak hogy pályadíjat nyert, hanem a Kisfaludy Társaság – a mű kiválósága miatt – meg is duplázta a pályadíjat. S még nagyobb elismerésként könyvelte el Arany azt a tényt, hogy megszerezte az akkorra már befutott költővé vált Petőfi Sándor barátságát.

Az elbeszélő költemény folytatásaként nemsokára megszületett a főhős öregkorát és elmúlását bemutató Toldi estéje. A Toldi-trilógia középső része, a Toldi szerelme azonban csak évtizedek múlva készült el.

Közben elzúgott 1848 forradalma, mely a bihari mezővárosban is lángra gyújtotta a szíveket, köztük Aranyét is, aki megszervezte a helyi nemzetőrcsapatot, papírra vetette a forradalom kezdeti időszakának optimizmusát sugárzó, hamarosan megzenésített, és ’48-as katonanótává vált Nemzetőr-dalt, majd egységével részt vett a délvidéki hadműveletekben. Később a belügyminisztérium alkalmazottja lett, a Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztását pedig az Április 14-e c. verssel köszöntötte. Még jó, hogy a bukás után a császári hatalom nem vonta érte felelősségre…

„Köszöntő vers” Ferenc Józsefhez

A császári önkényuralom legsötétebb időszakát, az 1850-es éveket a Nagykőrösi Főgimnázium tanáraként élte át, s kiváló pedagógiai érzékének köszönhetően egy életre belopta magát diákjai szívébe. Nagykőrösi éveiben erősen foglalkoztatta a magyar nemzeti eposz témája. Mivel ősi népi eposzunk – ha volt is – nem maradt fenn, nem úgy, mint például a finneknél a Kalevala, ezért Arany ezt szerette volna pótolni a tervezett, Csaba királyfi c. hőseposszal, melyből azonban csak egyes részletek készültek el, mint a Keveháza, vagy a Buda halála c. elbeszélő költemények. Az elsőként említett, drámai sodrású, lüktető ritmusú mű a poéta egyik remeke, melyben életre kel a visszaálmodott magyar hőskor harcos, férfias, dicsőséges világa. S ugyancsak a tervezett eposz részeként, pontosabban az 1863-ra elkészült Buda halála betéteként született meg az eredetmondánkat szépséges versbe foglaló Rege a csodaszarvasról.

A hőskölteményen való munkálkodás megkezdése mellett ugyancsak a nagykőrösi években bontakozott ki Arany János balladaköltészete. A költő alkotásait rendkívüli kifejezőerő, drámai hatás, az emberi érzések, hangulatok tökéletes érzékeltetése, nyelvi és formai csillogás jellemzi. A Hunyadi-balladakörhöz tartozó művekben a dicsőséges nemzeti múlt idéződik fel. A Szondi két apródjából, valamint A walesi bárdokból pedig a haza melletti bátor kiállás, az elnyomóknak való behódolás elutasítása csendül ki. Az utóbb említett mű megszületésének is megvan a maga története. Ferenc József 1857-es magyarországi látogatása alkalmából Aranyt felkérték, hogy írjon dicsőítő költeményt az uralkodó tiszteletére. A poéta elhárította a „megtiszteltetést”, így a verset egy Lisznyai Kálmán nevű költő írta meg. Arany János azután a maga módján „köszöntötte” a legyőzött Magyarországot felkereső Habsburg császárt: megírta A walesi bárdokat, melyben az angolok által 1277-ben meghódított Walest megtekinteni érkező II. Edward angol király hiába követel dicsőítést a walesi dalnokoktól, a bárdoktól, ők dicshimnusz zengése helyett az elnyomó fejére olvassák bűneit, s énekükből kicsendül az elnyomottak fájdalma, illetve a behódolás elutasítása. A Wales – Magyarország párhuzamot nem volt nehéz észrevenni…

Az akadémia palotájától a Margit-szigeti árnyas fákig

1858-ban Arany a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Két év múlva, Széchenyi István tragikus halála után, Széchenyi emlékezete c. versével tisztelgett a reformkor egyik legkiemelkedőbb alakja előtt. Költeményéből kiérződik a nemzet jobb jövőjébe vetett hit, melyet ekkor már erősen táplált a Habsburg Birodalom látható meggyengülése. Érezni lehetett, hogy az önkényuralom előbb-utóbb véget ér, ami 1867-ben, a kiegyezéskor be is következett. Arany János ekkor már hét éve Pest-Budán élt, mivel 1860-ban elnyerte a Kisfaludy Társaság igazgató-tikári tisztét, így lemondott nagykőrösi tanári állásáról, és a fővárosba költözött, ahol a társaság vezetése mellett mindenes szerkesztőként vitte a vállán a Szépirodalmi figyelő és a Koszorú c. irodalmi lapokat, majd a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára lett, s e tisztségében hatalmas szervezőmunkát fejtett ki. Hivatali tevékenysége mellett azonban az irodalomhoz sem lett hűtlen. Műfordítóként édes anyanyelvünkre ültette át Shakespeare három drámáját, a szintén angol Burns több költeményét, valamint az ógörög Arisztophanész nem egy vígjátékát.

1877-ben lemondott a főtitkárságról, és nyugdíjba vonult. Ám az idős költő – noha testileg megfáradt – még öregkorában is remekművekkel gazdagította irodalmunkat. Kedvelt tartózkodási helye lett a pompás parkká vált Margit-sziget, ahol az árnyas fák alatt élvezte a csendet és a természet harmóniáját. Híres, kulcsra zárható Kapcsos könyvébe pedig beírta (egyéb költeményei mellé) lírai szépségű verseit, a csak halála után megjelent Őszikéket, melyek jól mutatják, hogy bár elsősorban epikus költő volt, lírikusként is jól megállta a helyét. Majd visszatért a balladákhoz, s akárcsak több korábbi alkotására, úgy időskori műveire is jellemző, hogy bennük a bűnt követi a lelkiismeret-furdalás és a bűnhődés, mely gyakran idegrendszeri zavarban vagy őrületben nyilvánul meg.

Utolsó éveiben egyre inkább kerülte a társaságot, mivel látása és hallása is megromlott. 1882 őszén azután súlyosan meghűlt, s október 22-én elindult a minden élők útján. (Források: Keresztury Dezső: Így élt Arany János, Wikipédia)